Régen nem találkoztunk, és ennek mindig oka van. Az elmúlt 3 hét a várakozás jegyében telt el. Tudom, már vége van az adventnek, megünnepeltük a karácsonyt és az új évet is, de számomra ez a várakozás az újabb "hegymászás" kezdetét is jelenti. Ma már bizonyosan tudom, hogy mi vár rám az elkövetkező két hónapban, és némi bizonytalanságokat is figyelembe véve már az is körvonalazódik, hogy mi vár rám ebben a fél évben.
Holnap reggel új kezelés kezdődik, immáron a klinikán. Újra megpróbálják visszaparancsolni a Semmi Birodalmába a rakoncátlankodó sejtjeimet, még mielőtt azok még jobban erőre kapnának, és teljesen átvennék az uralmat felettem. Biztos nagy küzdelem lesz, de megpróbálok ember maradni, és megmaradni ezekben az elzárt napokban is ebben a világban, ahol a legtöbben "nagyok" akarnak lenni.
Az elmúlt 2 napban lezártam a még megmaradt dolgaimat, végig jártam a számomra fontos helyeket, és megpróbáltam élményeket gyűjteni, már amennyire a bolond, köhögtető sejtjeim engedték. Láttam a napsugarakat a felhők közül kibukkanni, rácsodálkoztam a sötétben is fehéren világító kápolnámra, integettem a fáknak, és megígértem nekik, hogy amikor újra felöltöznek zöld lombkoronájukba, akkor már itt leszek.
Igyekeztem minden napban találni valamit, ami kifényesíti a lelkem, amit magammal vihetek abba az elzárt világba. És csodákat éltem meg, mert minden nap eljött hozzám egy barát, felhívtak néhányan, és éreztem, hogy nem vagyok egyedül, mert olyan barátok kísérnek, akikre számíthatok.
Tegnap egy különleges ajándékban volt részem. Valaki nekem adta néhány óráját, végig ülte velem a professzor asszony várójában a hosszú órákat, és életem talán legfinomabb teáját ittuk meg utána. Tulajdonképpen semmi rendkívüli nem történt. Csak beszélgettünk, nevettünk, és könnyűvé vált minden, ami eddig ólomnehézségűnek tűnt. Valaki velem együtt hordozta néhány órán keresztül a félelmeket, a sötétséget. Köszönet érte, és köszönet mindenkinek, aki rám gondol, aki támogat!
"Az egészen nagy dolgok egészen kis dolgok szoktak
lenni. ... Az ilyen kis dolgok jelentősége annyi, hogy például
életben tartanak!"
(Ancsel Éva)
Holnaptól megint az élet, a jelenlét a legnagyobb tét. Meg kell majd küzdenem a fizikai korlátaimmal, a félelmeimmel, mindennel, ami nehézséget okoz. Egyedül leszek, de nem elhagyott. Hiszem, hogy azok a gondolatok, amelyekkel sokan kísértek, most is felemelnek. Tudom, hogy sokan várnak, aggódnak értem. Meg fogom futni a pályám, és tudom, hogy célba fogok érni, és vár rám az öröm teljessége! Előre is köszönöm, ha újra velem lesztek, ha megtartotok ebben a világban. Én pedig megpróbálok jobbá válni, és adni, amit csak tudok. Magammal viszek mindenkit a szívemben, akik eddig is elkísértek az utamon. Nem akarok nagy lenni, csak ember maradni.
Holnap tehát indul a kaland, a zarándoklat, mellyel bejárom azt az utat, ami csak az enyém, és remélem, majd találkozunk, mikor kijöhetek a napfényre!
Szép napokat mindenkinek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése