Légy bátor! Légy szabad! Légy boldog!

Először is, süt a nap! Olyan 10 óra lehetett ma, amikor hirtelen a reggeli ködöt felváltotta a napsütés! Ebben a valószerűtlen fényben aranyló sárgán csillogtak a vizes kavicsok a kapubejárón, amit az édesapám simogatott épp el. Képzeljétek! A tegnap még járhatatlan, sáros, keréknyomok szabdalta bejárón ma aranyló kavicsok tündökölnek! Mi ez, ha nem csoda? Mi ez, ha nem SZERETET? Köszönöm Neked, Édesapám!

Ma egyébként is olyan témáról szeretnék írni, ami engem nagyon, de szerintem általában mindenkit érint. Az önzetlenségről a segítségről és a mélypontokról, meg az elfogadásról fog szólni ez a bejegyzés.

Lassan 17 éve annak, hogy próbálom úgy élni az életem, hogy adni, ajándékozni tudjak magamból valamit annak, aki éppen mellettem van. A szám is mutatja, nem voltam mindig ilyen. De abban az időben megváltozott az addigi értékrendem, és elhatároztam, hogy az életem hátralévő részét nem akarom úgy élni, mint egy befelé forduló morcos medve. Sokszor vonultam ki a világból, sokszor meg voltam győződve, hogy csak nekem van igazam, és főleg, ugyan miért is érdekelne a másik baja, mikor nekem is van bőven.

Eleinte nehéz volt, mert a sors többnyire mindig próbára tett, és főleg eleinte valami eredményt akartam látni, valamiféle sikert, hogyha adtam valamit, akkor biztos majd hálás lesz az, akinek adom. Mondhatom, hogy vadásztam a sikerre, és ha nem is mutattam ki, de belül boldog voltam. Tulajdonképpen mindannyian ilyenek vagyunk, eleinte. Ezért akarjuk tudni, hogyha pl. adományozunk valamit, akkor az biztos jó helyre kerül, akinek adunk valamit, az biztos megérdemli, stb. 

Aztán szép lassan átalakult minden. A technika fejlődése hozta el az új lehetőségeket. Valamikor a kétezres évek elején megtanultam msn-ezni, és egyszer csak éjjel valaki elkezdett velem beszélgetni valamilyen ismeretlen felhasználó néven. Volt, hogy verseket kaptam, volt, hogy valaki bírált, sőt szidott valamiért, de a legtöbb esetben valaki segítséget kért. 

Mindig este, mindig 11 óra után. Ma sem igazán értem, hogy miért hozzám fordultak, mikor engem még a hátam mögött is magázni szoktak, gyakorlatilag még a barátaim sem szólítottak szinte soha a keresztnevemen, nem hogy a tanítványaim. (Csak közbevetőleg jegyzem meg, hogy most a klinikán külön kértem, hogy szólítsanak Csillának, mert ott mindenkit a keresztnevén hívnak, de engem ott is Budainéként emlegettek.)

Ezekből a segítség kérésekből aztán hihetetlen kalandok lettek. Volt, hogy éjjel 1-kor mentem valakiért el egy bizonyos helyre, hogy beszélhessen velem, volt, hogy egy kocsmába mentem valakik után nem is egyszer, olyan is előfordult, hogy valakit elvittem autózni, és miután megszabadult a bánatától, hazavittem a családjához. Sok minden történt, és én boldog voltam, hogy segíthettem, és eszembe sem jutott, hogy ezt valaha is vissza kellene kapnom. Fényesebbek lettek a napjaim, és szinte fürödtem a csöndes derűben, ha néha láttam, hogy valaki megtalálta a helyét, elindult az útján.

Most fordult a kocka, és hetek óta tapasztalom, hogy velem történnek a dolgok. Mint minden ember, én is sokszor vágytam arra titokban, hogy a nehéz pillanatokban majd valaki vagy valakik segítenek, de soha nem akartam kérni, és dühödten elutasítottam a legtöbb esetben azt, aki megpróbálta. Mindig erős akartam lenni, és nem akartam, hogy akárki is gyengének lásson. 

Ezért is érthetetlen számomra a mai napig, hogy mióta újra beteg vagyok, nap mint nap kapok segítséget felajánló üzeneteket, konkrét dolgokat, bátorítást. Én nem tudok kérni, pedig a tanítványaimnak mindig azt mondtam, hogyha nagy bajban vagy, valaki haragszik rád valamiért, vagy csak az ellenségednek gondolod, akkor kérj tőle segítséget, mondd neki, hogy legyen szíves segíteni, és így egy felbőszült oroszlánt is meg lehet szelídíteni. Sokan megpróbálták, és megerősítettek abban a hitemben, hogy ez igaz. Na de, én? Azt azért már nem! Én mindig úgy gondoltam, hogy majd az én gondolataimat is kitalálja valaki, aztán csodálkoztam és mérgelődtem, amikor nem. Így visszahúzódtam a magam csigaházába.

Ezért ma sem értem, és nem is tudom feldolgozni, hogy miért is ömlik reám hirtelen a törődés, a segítség felajánlásának áradata. Van, aki az idejét adja nekem, mert naponta ír, naponta beszélget velem, naponta önt lelket belém, és ha kell gyógyít, rohan, tanácsot ad, gyógyszert hoz. Van, aki felhív, biztat, mesél, beszámol a mindennapjairól. Van, aki folyamatosan meggyőz arról, hogy erős vagyok, hogy ki fogom bírni, hogy meg fogok gyógyulni. Van, aki egészen konkrét dolgokat ajándékoz nekem, pl. ózon lámpákat, amik fertőtlenítik a lakásom, bio céklát, amit naponta fogyasztok a gyógyulásomért, van aki a szállításomban vagy éppen a bevásárlásban akar segíteni, van, aki a hivatalos dolgaim ügyintézését vállalja. 

Csupa nagybetűs EMBER, csupa nagybetűs SZOLGÁLAT! 

Néhány szót azonban írnék azokról is, akik más módon szolgálnak engem. Ezek nagyon benső dolgok, és én sem szoktam ezekről nyilvánosan beszélni. Tudom, hogy lélekben nagyon sokan vannak velem, és sokan kísérnek imáikkal is ezen az úton. Valahogyan azt is érzem, hogy talán vannak olyanok is, akik még soha életükben nem mondtak el egyetlen fohászt sem, nem is hisznek semmi konkrétumban, de értem mégis elsóhajtanak egy-egy mondatot, gondolatot. Olyanok ők számomra, mint Ancsel Éva egyik bekezdése:

"Az egészen nagy dolgok egészen kis dolgok szoktak lenni. Mondjuk annyi, hogy valaki letesz az ajtónk küszöbére egy fazék húslevest és szó nélkül távozik, mert tudja, hogy bánatunk van, és nincs kedvünk se főzni se beszélni. Néma távozás nélkül a gesztus mit sem ér. Az ilyen kis dolgok jelentősége annyi, hogy például életben tartanak!"

Sokszor érzem azt, és épp a legsötétebb, legkilátástalanabbnak tűnő pillanatokban, hogy valakik most gondolnak rám, valakik felajánlottak értem valamit, valakik konkréten imádkoznak értem a maguk meggyőződése szerint. Ilyenkor mindig elerednek a könnyeim, és meg sem tudok szólalni, mert érzem, hogyha az én erőm éppen elfogyott, akkor kapok a másikéból. Nem tudom ezt jól leírni és megfogalmazni, de úgy érzem, hogy egymás számára teljesen ismeretlen és önzetlen emberek vesznek körül. Többen írták már nekem, "sokan vagyunk Csilla, fogjuk a kezed!" Ha tudnátok, milyen nagyszerű és életadó érzés ez! Talán olyan, mint amikor valaki vérét kapod egy kezelés után. Olyan önzetlen és olyan életadó. 

Köszönöm mindenkinek, hogy nap mint nap velem vagytok, hogy törődtök velem, hogy segítetek élni! 

Én még mindig képtelen vagyok kérni, és sokszor zavarban vagyok, amikor valami felajánlást elfogadhatok. De tudom, hogy számíthatok rátok! És ezt nem tudom igazán se meghálálni, se megköszönni. Csak azt mondhatom, hogy meg akarok, és meg is fogok gyógyulni, mert érzem, hogy van még dolgom itt, a Földön. Tudom, hogy számítotok rám, és ahogy Voltaire írja: "Vár ránk a munka a kertben!"

Igen, mindannyiunkra vár a munka, amivel szebbé, élhetőbbé tehetjük ezt a kis ránk bízott világot, és éppen ezért van egy titkos, még csak kicsiny morzsákban létező tervem, hogy mi mindent csinálhatunk mi együtt is ezért. Ha itt lesz az ideje, majd elmondom, de addig is hiszem és tudom, hogy nem vagyok egyedül, hogy JÓ EMBEREK visznek engem tovább!

Maradjunk meg ebben! A többiről legközelebb!

MINDENT KÖSZÖNÖK!

     

Salus aegroti suprema lex esto!

A fenti latin mondást még orvos egyetemista koromban az orvosi latin jegyzetemben találtam, és már akkor úgy gondoltam, hogy egy orvosnak ez a legfőbb feladata. A mondat magyar fordítása: "A beteg üdve legyen a legfőbb törvény!"

Ma egy kicsit bemutatom nektek a klinikai mindennapokat, benne azokat a nővéreket, orvosokat, akik kezelnek bennünket.

Egy átlagos nap a hematológián a beteg számára 4 órakor kezdődik. Ekkor jönnek az éjszakás nővérek, lázmérés, vérnyomás- és súlymérés valamint ágyazás következik. Nagyon korán van még ilyenkor, főleg akkor, ha egész éjszaka ment az infúzió, vagy éppen egy másik beteget kezeltek a kórteremben. Nehéz ilyen körülmények között aludni, pihenni.

A nővérek is fáradtak ilyenkor már, ezen az osztályon az ügyeletesek soha nem alszanak, mindig van beteg, akinek valamilyen gyógyszer, vagy kezelés kell. Sokszor ébredtem arra az éjszaka közepén, hogy valamit ellenőriz a nővér, vagy éppen engem kelt föl, mert újabb adag infúziót kapok, vagy éppen befejeződött egy kezelés.

Hajnali 6-kor van a váltás, bejönnek a nappalos nővérek. Újabb láz- és vérnyomásmérés következik, ekkor osztják ki a gyógyszereket is. Majd jön a takarítás, és már 7 óra körül jár az idő. Én általában 6 és 7 között megyek ki tusolni, mert akkor már többnyire fel van takarítva, és nincs is senki ilyenkor az egyetlen tusolóban. 

7-kor jön a szokásos ujjbegyből történő vérvétel, ha kell, akkor ennél nagyobb mintavétel is ekkor van.

8-ra jönnek az orvosok, és néhányszor már előfordult, hogy ilyenkor egyikük körbe járja a kórtermeket.

9-ig hoznak reggelit, majd valamikor 9-11 között van a vizit. Gyakorlatilag ekkor lehet orvosokkal találkozni, a kezeléseket többnyire a nővérek adják, még az őssejtet is ők veszik le.

Ebédet 1 óra körül hoznak, majd délután újabb kezelések, vérnyomás és lázmérés zajlik. 5-kor hozzák a vacsorát és az esti gyógyszereket. 6-kor újabb osztályátadás, és ettől kezdve reggelig az éjszakás nővérek szervezik az osztály életét.

Itt soha nincs holt idő, az infúziók éjjel-nappal cserélődnek, ugyanúgy a mindenféle mellékhatások is. Ezért szinte állandóan szól valamelyik beteg csengője azért, mert segítséget kér.

Nekem is volt már 4 órás és 24 órás infúzióm is. 

Az itt dolgozó ápolók a szakmájuk csúcsain állnak. Gyakorlatilag mindenhez értenek, és érteniük is kell. Mindenféle kanült, portot, branült, vénát ők szúrnak meg, bonyolult szerelékeket kötnek be különböző csapokkal, gyógyszereket adnak fájdalomra, rosszullétekre. Mosdatnak, ágyaznak, egy szóval mindent csinálnak. Emellett még fantasztikus egyéniségek is. Figyelnek ránk! Fantasztikus egyéniségek, akik egy-egy mondattal helyre teszik az embert, ha feladni készülne bármit is. És majdnem mindig mosolyognak és nyugodtak. Óriási áldás a jelenlétük, a szakértelmük. Ez egy nagyon nehéz osztály, de aki itt marad, az talpig ember! 

Az orvosokra szinte ugyanez mondható el. A professzor asszony abszolút tekintély mindenkinek. Mindenkit ismer személyesen, fejből tud mindent mindenkiről, végső soron ő határozza meg a kezelések módját, sorrendjét. A többiek referálnak, minden beteg valakihez van beosztva, bár számomra nem mindig világos, hogy éppen most kihez tartozom. Nehéz velük találkozni, azt hiszem, rengeteg beteg fordul meg az ambulancián is, a nagyobb kezeléseket is ők irányítják, tanítanak is. Igyekszem nem megnehezíteni a munkájukat, keveset kérdezni, és lehetőleg mindent megtenni a gyógyulásomért. 

Délután 4-től már csak ügyelet van, az egész épületben, beleértve a sürgősségi ambulanciát is, 2 orvos ügyel. Rengeteg a beteg a 3 osztályon, nem csoda, hogy csak akkor jönnek, ha orvosi konziliumra van szükség. 

Ha valaki megkérdezné tőlem, a betegtől, hogy mit mondanék ezeknek az orvosoknak és ápolóknak, akkor azt hiszem, hogy mély és őszinte tiszteletemet fejezném ki mindazért, amit értünk, értem tesznek. Itt csak olyan emberek maradnak meg, akik hivatásuknak tekintik ezt a fizikailag és még inkább lelkileg nehéz hivatást. Ezért is igyekszem legalább egy mosollyal, biztató szóval megkönnyíteni a munkájukat, és megerősíteni őket abban, hogy hálás vagyok a tudásukért és a törődésükért. 

Nagyon régen orvosnak készültem. Mindig is úgy gondoltam, hogy orvosnak lenni olyan hivatás, amit csak teljes szívvel, teljes lélekkel lehet csinálni. Én ismerek ilyen nagyszerű orvosokat, akik tényleg éjjel-nappal ügyelnek rám, akikre mindig számíthatok, akiket bármikor felhívhatok, akik mindig "ügyeletben vannak" miattam, de másokért is. Adjunk nekik legalább egy mosolyt, egy biztató pillantást! Ajándékozzuk meg őket a bizalmunkkal, és tegyük meg mindazt, ami módunkban áll azért, hogy nekik is könnyebb legyen velünk!

Én értük is élek! És nekik, mindannyiuknak köszönöm, hogy fenntartják bennem a reményt, hogy nem engednek letérni a kijelölt útról. Együtt vagyunk erősek a betegséggel szemben! Hiszem, hogy együtt fogunk győzni is! 

"Erős vagyok. De néha szükségem van arra, hogy valaki megfogja a kezem, és azt mondja: Ne félj! Minden rendben lesz!"

A mai estével véget ér a szabadságom. Hétfő délután óta vagyok itthon, és holnap kezdődik a második sorozat kemó, immár őssejt levétellel együtt. Nehéz lesz, de nincs más út, és én menni akarok előre.

Ez a hét sem volt egyszerű. Csütörtökön újra voltam a sürgősségin, röntgen, ultrahang, vérvétel, végül nem találtak semmi komolyat, de a "szabadságomat" így csak kb. 2 napig tudtam igazán élvezni. Nem baj, ez a két nap is aranyat ért!

Ma megnéztük a jövendő buli színhelyét. Elárulom, hogy minden szempontból tökéletes, és jöhet bárki, mert elférünk! Gyönyörű a táj, még így télen is dalolnak a madarak, és minden van, amit el tudtok képzelni, és ami a legfontosabb: kedves vendéglátók várnak! Gyönyörű és feledhetetlen élmény volt és lesz, hogy ma néhány órát itt tölthettem, és magammal viszem minden pillanatát ennek a napnak.

Az elmúlt napok a kisebb kellemetlenségektől eltekintve tele voltak meglepetésekkel. Szinte minden nap eljött hozzám néhány barátom, munkatársam. Jó volt egy kicsit belekukkantani a falakon kívüli világba, és látni, hogy a dolgok mennek a maguk útján. Kicsit elszomorított, hogy olyan távolra kerültem most a tanítástól, az iskolától, a diákoktól, de jó volt mégis arra gondolni, hogy létezik egy másik világ, aminek a kapui talán nem örökre záródtak be előttem. Szeretnék újra tanítani, szeretnék újra szárnyra bocsátani, elindítani fiatalokat. Azt hiszem, sokkal jobban oda fogok figyelni rátok emberek, és megpróbálok majd méginkább a lényegre koncentrálni, és megtanítani, elmondani mindenkinek, akivel csak találkozom, hogy az élet szép, és arra vár, hogy a miénk legyen!

Meg kell hogy mondjam azt is, hogy az a szeretet-hullám, ami mindenfelől árad felém nap mint nap, szinte feldolgozhatatlan. Régi és távoli ismerősök írnak nekem, és ajánlják fel segítségüket, és valahogy azt érzem, hogy egy háló szövődik körém, amit sok-sok barátom tart szeretetből minden percben, és ez a háló felemel, és nem hagy elsüllyedni a fájdalomban, olykor a reményvesztettségben. Talán nem is tudjátok, mit jelentenek azok a mondatok, amiket olykor-olykor a telefonomon keresztül kapok meg. Többször éreztem azt, hogy ezektől a mondatoktól kapok erőt arra, hogy megtegyek 5 lépést, vagy éppen mondjak egy mondatot a szobatársaimnak. ÉLNI segítenek!

A Meglepetések Házába térek vissza holnap. Így nevezzük mi, bennfentesek a hematológiai klinikát. Belekapaszkodom a vőlegényembe (infúziós állvány), és a leopárd mintás kezemmel megpróbálok büszkén és erősen szembenézni a rám váró akadálypályával (lavírozás a mellékhelyiségig és vissza). Minden nap elindulok a hegyemen, mert el kell hagynom az alaptábort, ahol már úgy-ahogy akklimatizálódtam, és el kell indulnom a hegyem felé, hogy teljesítsem a második szakaszt. Már látom, hogy csúszós, és meredek ösvény vezet fel, erősen kell kapaszkodnom, és jól be kell osztanom az erőm, de tudósítani foglak benneteket a kilátásról, a vakító fehérségről, és mindarról, amit majd megtapasztalok.

Végezetül pedig néhány aktualitás. Édesanyám pénteken volt 80 éves. Nem volt nagy ünneplés, mert ő úgy döntött, hogy majd akkor lesz mindenféle ünnep, ha meggyógyultam. Ezért innen, e helyről is kívánok neki

ÁLDOTT, KEGYELMEKBEN GAZDAG SZÜLETÉSNAPOT! 

Drága Édesanyám! Köszönök Neked mindent, és ígérem, hogy meg fogok gyógyulni, és mindent megteszek azért, hogy ez mielőbb bekövetkezzen!

Gábor fiam pedig írt egy dalt, amit most énekelt fel stúdióban nekem, és elkészült a klip is. Nagyon köszönöm Neked, és az ő ajánló soraival osztom meg most veletek is ezt az ajándékot! 

"Az elmúlt egy évben elég sokszor éreztem azt, hogy igazságtalan az élet, hogy egy olyan szélmalom harcot vívunk amelyben örökké tehetetlennek érzem magam. Azok az ismerőseim, legyenek közeliek vagy egészen távoliak, de ismerik a családom, és olvassák anyukám blogját, ennek részesei lehetnek. 
A közel egy évben mialatt ezen a dalon dolgoztam, sokszor segített a legnehezebb pillanatokban is. Ez nem egy diszkóhimnusz, vagy egy csápolós vidám darab, amiből elég sokat készítettem az elmúlt években, hanem egy olyan dal, ami remélhetőleg másoknak is segít, ha feladni készül a saját harcát, ha elesett és egyedül nehéz felállnia, vagy egyszerűen szeretne találni egy utat haza. 

Fogadjátok sok szeretettel a 'Hazatalálsz'-t!"

https://www.youtube.com/watch?v=7lD2xV-vE7A&feature=youtu.be