2013. október 5., szombat

Barátság? Az meg mi?

Nagyon-nagyon régen nem írtam már, és őszintén mondom, már nagyon hiányzott. Amikor elkezdtem, nem is gondoltam, hogy ennyire érdekes lesz, hogy ennyire fontossá válik. Egyszerűen jól érzem magam, hogyha a bennem megszülető gondolatokat megfogalmazhatom. 
Ez a mostani bejegyzést egyszerre lesz egy klasszikus blog-bejegyzés arról, hogy mi történt az elmúlt 6 hétben, másrészt pedig egy mostanában egyre inkább foglalkoztató témáról osztom meg gondolataimat.

Először is néhány mondat az elmúlt hetekről. Augusztus 21. óta dolgozom újra. Az első 4 hét így utólag is mondhatom, nagyon fárasztó volt. Nem gondoltam volna, hogy ennyire legyengültem 4 hónap alatt, de az első napokban minden nap úgy jöttem haza, hogy eldőlök, mint egy éppen kivágott fa az erdőben. "Csak" értekezletek, megbeszélések voltak, de még ülni is nehezemre esett. 
Sok új dolog került bevezetésre, sok az adminisztráció, és az, hogy újra visszavettem az esti tagozat tagintézmény-vezetését, rengeteg energiát követelt. 
Szeptember 2-án kezdődött a tanítás, visszakaptam a tavalyi osztályom is, így a munka csak fokozódott. A mai napig nem tudom magam utolérni rengeteg táblázat kitöltésében. Eljutottam odáig, hogy újabban a táblázat szó hallatára, pláne, ha még látok is egyet, a világból ki tudnék szaladni. 
Ezeket meg egyébként is számítógépen kell gyártani - és a gyártás nem túlzás(!) - így mostanában a laptopomat sem szeretem néha itthon kinyitni, úgyis tele van naponta legalább 10 olyan e-maillel, amiben valami újabb munkáról van szó! Volt is egy pillanat 2 hete, amikor azt éreztem, hogy kiíratom magam egy hónap táppénzre, mert már nem bírom.
Egy barátnőm írta egyik este: "Nem gondoltam, hogy "vénségemre" így el leszek havazva a suli miatt." Teljesen egyetértek vele.Nekem is eszembe jutott, hogy "Állítsátok meg a világot! Ki akarok szállni!" Alig jut időm a tanítással foglalkozni, a diákokkal még kevésbé! Pedig a táblázatoktól nem fog megtanulni senki semmit, és belőlem is csak a nyűgös, fáradt embert kapják meg.
Azért próbálkozom. Péntekre ha nehezen is, de összeállítottunk egy október 6-i műsort, és ez is egy kis mérföldkő volt ahhoz, hogy újra elkezdjük felépíteni a 10. A-t! Most egyébként is szinte mindent újra kell kezdeni! De nem akarok csak panaszkodni! Majdcsak utolérem magam, és akkor végre újra taníthatok, és törődhetek normálisan a tanítványaimmal!

Az elmúlt szombaton volt egy 10 éves találkozó is a 2003-as 12. A-val. Az osztály kétharmada volt ott, de aki eljött, az azt hiszem mondhatom, őrzi a 12. A szellemét! Jó volt újra veletek! JÓ EMBEREK lettetek! Jó volt újra együtt borozni a régi helyen! Büszke vagyok rátok, és boldog, hogy 4 évig részese lehettem az életeteknek! 

Most pedig a barátságról!

"Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért..."
(János 15,13)

Soha nem értettem azokat az embereket, akiknek rengeteg ismerőse, barátja volt. Néha meghallgattam a történeteket a nagy bulikról, a nyaralásokról. Aztán mindig történt valami, egy betegség, egy válás, meggazdagodás vagy elszegényedés, és máris minden megváltozott. Magam is tapasztaltam, hogy azok a "barátok", akikkel együtt töltöttem a fiatalkori éveimet, abban a pillanatban, amikor külön váltunk, úgy eltűntek, mint a kámfor. Azóta már tudom másoktól is, hogy ez teljesen hétköznapi dolog, mindenki így jár. 
Aztán sokszor olvastam közösségi oldalakon, hogy ha bármikor ott aludhatok nálad, ha bajban vagyok, akkor lájkolj, és gyűltek is rendesen a visszajelzések, és az illető meg volt győződve, hogy ő a legjobb ember, barát, mert sokan szeretik, közben meg amikor bajban volt, senki nem volt mellette közülük. 
Mindannyian találkoztunk már azokkal is, akik akár évtizedekkel az utolsó felszínes találkozás után hirtelen felbukkannak, lerázhatatlanul helyet foglalnak az életünkben, aztán amikor megkapták azt, amire szükségük volt belőlünk, egyik pillanatról a másikra eltűnnek, mintha soha nem is lettek volna. Csak az kellett belőlünk, amit konkrétan adni tudtunk, de akkor éjjel-nappal, azonnal és rögtön. Aztán lelépnek, és még a köszönésed sem fogadják. Pedig hányszor mondták, hogy számíthatunk rájuk? Igen, ők jó embereknek tartják magukat, és eszükbe sem jut, hogy kihasználtak bennünket, számukra ez így normális, és gondolom, magukban még jót is nevetnek rajtunk, hogy hagytuk magunkat...
Nekem is kijutott ezekből az emberekből, de nem róluk akarok írni, hanem azokról, akik tényleg barátok.

Számomra a barát az, akit éjjel is fel lehet hívni, aki ha tud, éjjel is ugrik érted, akinek nem vagy közömbös, aki meghallgat, aki egyszerűen csak van, aki létezik számodra. 
Kevés ilyen ember akad, de szerencsére nekem is van. Nem találkozunk sokat, de ha igen, akkor mindig ott tudjuk folytatni, ahol abbahagytuk. Tudjuk, hogy megoszthatjuk egymással az örömeinket, a fájdalmainkat, mert a másik értünk is él. Sokszor elég csak annyi, hogy felajánljuk egymásért azt, amit éppen teszünk, és hiszünk abban, hogy ez egy másik dimenzióban hozzájárul ahhoz, hogy neki könnyebb legyen. 
Az elmúlt 6 hónapban ezek az értem hozott áldozatok nagyban járultak hozzá ahhoz, hogy most itt vagyok. Az igazi barát tudja, hogy egy levél, egy telefon, egy sms éppen olyan fontos, mint segíteni elmosogatni, vagy éppen együtt menni koncertre. Sokféle módja van annak, hogy éreztessük és érezzük, hogy nem vagyunk egyedül, hogy gondunk van a másikra, hogy "kész vagyok az életemet adni érted"! Szerintem enélkül nem is beszélhetünk barátságról, csak jó ismerősről, akivel kellemes lehet eltölteni az időt, de ezzel vége is a kapcsolatnak.

Én hiszem, hogy a barátok életet adhatnak a másiknak. Tudom, hogy végső soron erre vagyunk teremtve. A bonyolult és fájdalmas mindennapokban szükségünk van egymásra, szükségünk van arra, hogy életet adjunk egymásnak! Ma nekem, holnap neked! Nem vagyunk különálló szigetek, össze kell kapaszkodnunk, hogy megálljunk a nagy viharokban is! 
Én nyújtom a kezem, mert tudom és hiszem, hogy minden csalódás, kudarc ellenére számíthatok rátok! Adjunk életet egymásnak, és én hiszem, hogy százszorosan visszakapjuk azt a kis életet, amit odaajándékoztunk!

"Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért..."
(János 15,13)