Napok óta kínlódom - mondtam még tegnap is. Minden nap hányinger, hidegrázás, kisebb-nagyobb fájdalmak kerülgetnek. Van, amire van gyógyszer, ami ideig-óráig csillapítja a kellemetlenségek egy részét, van, amire nincs. Időnként rám tör a félelem, mi lesz, ha erősebb lesz, mi lesz, ha orvost kell hívnom, mi lesz, ha vissza kell mennem a klinikára. Még mindig nagyon gyenge vagyok, és a türelmem is fogyóban.
Jó lenne egy kicsit újra jól lenni! Újra gyalogolni legalább az utca sarkáig, újra megenni egy ebédet egyszerre és nem részletekben a felét, meginni egy pohár vizet hányinger és keserű szájíz nélkül kis kortyokban, jó lenne újra autót vezetni, kirándulni, megsimogatni a macskát, főleg Axwellt, a kutyámat. Jó lenne találkozni a barátaimmal, emberek közé menni!
Mennyi jó lenne!
Pénteken már teljesen belekeseredtem az egészbe. Persze a fizikai állapotom nagyban befolyásolja mindezt. Kértem tanácsokat orvos barátaimtól is, de néhány konkrét tanácson kívül, amit ők is óvatosan adagolnak, igazi megoldás nem kínálkozott. Nem volt könnyű se a péntek, se a szombat.
A múlt héten kedden voltam az első ellenőrzésen a klinikán. Legalább 100 ember várakozott az alagsorban, engem meg kitisztított, sterilizált lepedőkkel letakart autóval vittek be. Persze volt rajtam kendő, szájmaszk és kesztyű is, de 6 nappal a steril szoba elhagyása után mégiscsak lehetetlennek tűnt, hogy ennyi beteg ember közé menjek, mikor egyébként meg itthon sem látogathatnak, és a családom is beöltözve mozognak körülöttem. Aztán negyed óra ácsorgás után behívtak vérvételre, ami természetesen nem sikerült, akkor átvittek egy másik helyre, ahol igaz, hogy csak 5 beteg ember volt, de végül csak sikerült vért csapolni belőlem, és újra kiküldtek a tömegbe. Kb. 20 perc újabb várakozás után jött egy ápoló, hogy miért ott várakozok, én transzplantált vagyok, de hova is mehettem volna, így végül hozott egy iroda kulcsot, ami az orvosom irodája volt az őssejt labor mellett, és ott várakoztam rá kb. 3 órát egy széken ülve először egyedül, majd egy másik sorstársammal együtt. Végül megvizsgáltak, és minden kérdésemre az volt a válasz, hogy majd elmúlik.
Így utólag büszke vagyok arra, hogy akkor ültem először 3 órát egyfolytában, hogy nem lettem rosszul, és hogy kibírtam ezt az egész lehetetlen helyzetet szó nélkül. 20-án kell újra mennem, majd kiderül, addigra mi lesz.
De inkább visszatérek a mindennapokhoz. Vasárnap már nagyon belefáradtam a dolgokba. És ha nekem nincs, akkor ugyan honnan lenne ereje aggódó családomnak? Még pénteken keresett valaki telefonon, de annyira rosszul voltam, hogy nem tudtam felvenni a telefont sem. Vasárnap este aztán úgy döntöttem, hogy mégiscsak visszahívom. Ő is orvos, gondoltam, majd mond valami okosat, hogy mit csináljak.
Ő azonban elkezdett idézni egy szöveget. Soha nem hallottam még, de azonnal belém költöztek a gondolatok:
"Reggel felkelek, és rendbe teszem a szobámat, jobban, mint tegnap; elkezdek dolgozni, jobban, mint tegnap; beszélek valakivel, keresem a szavakat jobban, mint tegnap. ...
Aztán pedig egy új dolog: szeretek élni! Nem csupán 'nem meghalni', hanem élni az életet."
Azóta is ezek a mondatok járnak a fejemben. SZERETEK ÉLNI! Igen, szeretek élni, és már 5-ször el tudok sétálni a kaputól a ház végéig. Ma először megettem az ebédemből a levesnek is meg a másodiknak is a felét. Mégiscsak kisütött a nap!
Vannak, akik sokkal jobban szenvednek, mint én, van, aki mindenét odaadná 100 m sétáért egyedül, két lábon! Én kaptam egy esélyt, és ahogy valaki figyelmeztetett, már épül a futópálya a parkban! Edzenem kell, ha nem akarok lebőgni az osztálytársaim előtt! Nem is beszélve arról, hogy még az idén be kell gyalogolnom Szegedre!
A program megvan!
"szeretek élni! Nem csupán 'nem meghalni', hanem élni az életet."
