Katalin napra

"Áldott legyen a Fény, amely rád világít,
És a fény, amely benned van.
Az áldott napfény sugározzon be Téged,
És melegítse fel szívedet,
Míg úgy nem lobog,
Mint a kandallók tüze.

Így minden idegen melegedni jöhet Hozzád,

És minden barátod is."

Minden ember egy csoda, és hitem szerint mindenkinek van egy saját küldetése, amiért megszületett. Mindannyian saját utunkon járunk, és csak akkor leszünk igazán boldogok, ha felismerjük, és végig járjuk azt.  

Sokáig bolyongtam az életemben, és fogalmam sem volt, hogy miért születtem, míg egy nyári napon 1983-ban a Békény patak partján megismerkedtem egy Katalinnal. 

Az úgy történt, hogy 3 fiatal család egy Moszkviccsal és egy Daciával elindult 4 napra felfedezni Erdélyt. Már az első napon Déva közelében javítani kellett a Daciát, de ez nem állíthatott meg bennünket. A 2. napon már fenn a Maros forrásánál jártunk, amikor egy éles kanyarban a Moszkvics kormánya beragadt. Nem mozdult sehova. Szombat volt. szerelő sehol. Egészen vadregényes körülmények között, húzva, tolva, emelve nagy nehezen eljutottunk Gyergyószentmiklósig, ahol egy magán szerelő a patak partján elvállalta, hogy megpróbálja a lehetetlent, megjavítja a kormányművet alkatrész és minden nélkül. A szerelés elhúzódott, és mi hatan kiültünk a patak partjára. Akkor pillantottunk meg egy székely népviseletbe öltözött fiatal lányt, aki épp ment haza. Nem én kezdtem el vele beszélgetni, nem én hívtam meg másnapra kirándulni. Alig beszéltünk. 

Aztán évekig csak képeslapok jöttek-mentek húsvétkor meg karácsonykor, mígnem 1990 egyik forró június végi napján csengettek a lakásom ajtaján, és ő állt ott. A változásokat kihasználva magyart akart tanulni az egyetemen, de már lekésett a jelentkezéssel. Akkor én segítettem neki, és végül pótjelentkezőként felvették a szegedi egyetem magyar szakára. Ma már ő is tanár, egy fantasztikus ember. A barátságunk azonban akkor kezdődött, amikor az életem első nagy nehézségét éltem át, egyedül maradtam a két fiammal. A mai napig nem tudom, hogy hogyan volt képes a legnehezebb pillanatokban "jelen lenni" az életemben. Sokszor csak meghallgatott, volt, hogy kapálta a hagymámat, és volt, hogy magával vitt Erdélybe, a szeretett hegyeim közé, és egyszer segített abban, hogy Háromkúton, egy viharos éjszakán megértsem végre, hogy miért is születtem. 

Azóta "jelen vagyunk" egymásnak akkor is, ha messze járunk éppen. 

"Sugározzék szemedből a fény,

Mint ablakokba állított gyertyák fénye,

Mely a viharban vándorlókat hívogatja.

Áldott legyen a rád hulló lágy, édes eső!

Hulljanak lelkedre a cseppek,

És csalogassák ki a virágokat,

Hogy illatukkal megteljék a levegő!"

Ha visszagondolok 1974-re, akkor nem csak az jut eszembe, hogy I. B-s lettem a JAG-ban, hanem az is, hogy megismerkedtem egy másik Katalinnal. Az osztályunkban nem ő volt az egyetlen ezen a néven, de számomra ő volt a legérthetetlenebb. Laza volt, míg én feszes, ő dohányzott és néha egy kicsit ivott is, én meg sem mertem próbálni az ilyesmit. Ő képes volt a cigit a torna órán az egy szál piros torna dresszben kicsempészni a Petőfi parkba, amikor köröket kellett futni, és a szabadtéri színpad mögött rágyújtani, míg én néhány hasonszőrű "eminenssel" halálra futottuk magunkat, mert "Bütyök" tanár úr csak akkor számolta a köröket Petőfi szobránál, ha én elhaladtam előtte. 

Kati elszívta a cigit a takarásban, néha megmondta a véleményét erről-arról, nem csinált nagyobb ügyet semmiből, discoba járt, számomra a szabadságot testesítette meg. 

Aztán néhány évig nem találkoztunk, de pontosan ugyanakkor, amikor egyedül maradtam, találkoztam vele is, és ugyanolyan lazán mondta, hogy "dobd hátra!", mint egykor, és azt mondta, termeljünk paprikát! A leghalványabb fogalmam sem volt, hogy hogyan kell, hogy mit jelent dikkelni például, de belevágtunk. A többi már történelem. Szenvedtünk, belebuktunk, néha kicsi hasznunk is volt, de életemben először nevettem úgy, hogy egyébként sírni kellett volna. 

Azóta eltelt jó néhány év, de mi ketten még mindig tudjuk, hogy "hátra kell dobni" bizonyos dolgokat, és azt is, hogy mindig van előre! 

"De áldott legyen a nagy vihar,
És rázza meg lelkedet,
Hogy fényesre és tisztára mossa,
És sok kis tavacskát hagyjon hátra,
Amelyekben megcsillan az ég kékje

És időnkét egy csillag is."

Lassan 50 éve annak, hogy az élet utamba igazította a harmadik Katalinomat. Gyerekkoromban szomszédok voltunk, néha a kerítéseken átmászva jártunk át egymáshoz játszani. Aztán együtt jártunk általános és középiskolába, sőt még egy évig egyetemre is. Ő orvos lett, én tanár. Együtt készültünk a felvételire, együtt tanultunk, ő megígérte nekem, hogyha felvesznek bennünket, akkor megtanít főzni. Ebből a mai napig nem lett semmi! Én ott hagytam az egyetemet, és külön utakon indultunk, keresve az életünk célját és örömét. Néha egymásba botlottunk, de útjaink külön váltak. 

Aztán 2 éve áthozta a fiát hozzánk, a gimibe, és akkor megittunk egy üveg vörös bort ennek örömére. Tavaly tanítottam is őt. 

Később hallotta, hogy beteg lettem, és egyszer véletlenül találkoztunk egy ügyeleten. Azóta ő az egyik "őrangyalom". Jön, ha rosszul érzem magam, vigyáz rám, ha én nem tudok, jelen van, amikor szükségem van rá, és tudom, hogy akkor is "van" nekem, amikor nincs a közelemben. 

Vajon mit jelent Katalinnak lenni? Talán azt, hogy létezni egy másik ember számára, elfogadni őt úgy, ahogy van. A Katalinok tudnak jelen lenni, és velük válik érthetővé és megélhetővé számomra József Attila sora: "tudunk egymásról, mint öröm és bánat".  

Ezekben az újra nehéznek tűnő hegymászós napokban ők fogják a kezem, beléjük kapaszkodom. Tudom, hogy sokak szeretetéből vagyok ilyen "erős". Tudom, hogy nagyon sokan kísérnek az utamon, és érzem az ő "jelenlétüket" is, amikor elindulok a hegyre.

De ma Katalin nap van. 

Köszönöm Nektek, hogy életet adtok nekem, hogy lángra gyújtjátok bennem a remény szikráját, hogy minden nap újra felfedezem, hogy "nagyobb boldogság adni, mint kapni."

Kísérjen benneteket utatokon ez az ősi ír áldás, és maradjatok meg nekem!

"Legyen áldott a Föld,
Az egész földkerekség,
Hogy mindenütt kedvesen fogadjon,
Bármerre is vezessen utad!
Legyen puha a föld,
Amikor terhétől fáradtan lepihensz,
És legyen könnyű,
Amikor majd kint fekszel alatta!
Olyan könnyen terüljön el fölötted,
Hogy lelked kiröppenhessen felfelé 

És elérje útja végén az ISTENT! "