Ma újra megpróbálok néhány gondolatot leírni az elmúlt napokból. 5 napja nem írtam, mert sokszor ahhoz is erő kellett, hogy feküdni tudjak. De tartozom mindenkinek és elsősorban magamnak azzal, hogy összefoglalom a versenyt, és kihirdetem az eredményt.
Mindannyiunk számára, akik együtt indultunk ezen a szakaszon, eddig soha nem tapasztalt próbatételeket kellett leküzdenünk. Volt közülünk, aki először vágott neki az útnak, és az utaink is nagyon különbözőek. A közös bennünk az, hogy elindultunk, és egy percig sem adtuk fel. Mindannyian megvívtuk a magunk csatáját, és azt hiszem, megálltuk a helyünket. Nem tudok eredményt hirdetni, nem is lehet. Túl komoly, túl kemény, túlontúl elmondhatatlan. Én mindannyiunk nyakába odaképzelem az arany érmet.
A saját 5 napomról írok inkább. Az 5. naptól olyan volt minden, mint amikor 14 éves koromban Erdélyben egy osztálykiránduláson azt mondta a vezetőnk, hogy ahhoz, hogy megmászhassuk a Fekete Rez nevű hegyet, ahol a Maros valójában ered, előbb el kell jutnunk a lábához. Akkor azt hittük, hogy mi az nekünk, hipp-hopp, és ott vagyunk. Aztán elindultunk, és mentünk, és lefelé vitt az út. Később még 2 hegyen keltünk át, mire odaértünk ahhoz a bizonyoshoz.
Ezek a napok a hegyhez való közelebb jutással teltek. Többször éreztem úgy, hogy vissza kell mennem az alaptáborba, mint a Himaláját megmászni akaróknak. Újra erőt kell gyűjteni.
Bizonyára sokan nem tudják, hogy mit jelent nekem ilyenkor az erőgyűjtés. Pl. azt, amikor villog a lehalkított telefonom, és pont a legsötétebb pillanatban egy rég nem látott osztálytársam írja, hogy alig várja, hogy a "bulin" újra rockyzzunk. Az egyik délután, amikor a vőlegényemmel (infúziós állvány) éppen egy laza körre indultunk a mellékhelyiség felé, valljuk be őszintén kissé másnaposan az éjjeli adagoktól, megláttam valakit a folyosón, aki hátulról ismerősnek tűnt, és amikor megfordult, rám mosolygott a barátom, aki hangos könyveket hozott a telefonomra. Aztán egyik este éppen beleolvadva az ágyba, jött egy másik barátom, és csak mesélt és mesélt a külvilágról. Az életet hozták, hozzák.
Nehéz egyedül lenni, és a hírek, a beszélgetések megtartanak ebben a világban. Minden öröm számomra, ami kivezet a négy fal közül, és lesz még ennél sokkal bezártabb helyzetem is.
De most örülök, hogy pár nap pihenés miatt itthon lehetek. Elég is ennyi. Otthon, itthon.
