Az alagút "kék és narancssárga színekbe öltözött".

"Felhők között a Nap,
Kék és narancssárga színekbe öltözött,
Most már senki se bánthat,"

Van az úgy néha, hogy megérint a szabadság. Ez a szó volt a példa a főiskolai leíró magyar nyelvi jegyzetemben az összeolvadásra. Majdnem megbuktatott a tanszékvezető, mert fogalmam sem volt, hogy mi olvad össze mivé a mi bonyolult nyelvünkben, és egyébként is, Gábor fiam éppen 2 hónapos volt, 3 óránként evett, utoljára este 10-kor, és csak utána jutottam hozzá a könyvekhez. Aztán a 1,5 éves András kezdett el bömbizni, és hogy hogy nem, valahogy kimaradt a "szabadság". Végül azért nagy keservesen csak átmentem a vizsgán. De egy életre megjegyeztem, hogy két hang helyett egy harmadikat ejtünk, de ezt soha nem írjuk le. 

A szabadság ilyen, másként írunk róla, és másképp mondjuk, éljük. Valójában szabadnak lenni azt jelenti, hogy dönthetek az életemről. Olyan ez, mint azok a hosszú-hosszú hegyi alagutak, amelyeken át kellett kelnünk, míg egyszer csak odaértünk a tengerhez. (Milyen rég nem láttam a tengert!) Ezek az alagutak kilométer hosszan vezetnek a hegy gyomrában, és nem látod a végét. Órákig is kanyaroghatsz bennük, és aztán egyszer csak lassan meglátod a fényt a végén. Tudod, hogy egyszer vége lesz a sötétnek, akármilyen sokáig is tart. 

Nekem van egy kis alagutam itt a közelben. Nem sötét, és rögtön látni a végén a fényt. Öreg nyárfák keretezik két oldalt az Ószegedi utat, és amikor a lombjuk teljesen kibontakozik, olyan, mint egy alagút, amely kivezet a mindennapok viharából a béke tengerére. Sokszor láttam úgy a felhőket a végén, mintha hegyek lennének, és sokszor néztem a naplementét a levelek között. 

Ma délután úgy éreztem, meg kell néznem az alagutamat, vajon ma milyen a világ, egyáltalán még ezen az oldalon vagyok, vagy már a másikon? A kocsiban halkan szólt a rádió, és éppen, amikor odaértem, meghallottam a dalt:

"Felhők között a Nap,

Kék és narancssárga színekbe öltözött,

Most már senki se bánthat,

Most már semmi se fájhat."

Soha nem értettem, hogy miről szól ez a szöveg. A lovacska elszaladt, a Nap kék és narancssárga stb. De ma hirtelen megértettem. Ott álltam a szokott úton, és nem volt alagút, csak kék és narancssárga színekbe öltözött felhők. Egy ölyv ült a fán, és egyszer csak elrepült a felhők felé lassan, méltósággal, nyugodtan, szabadon. 

Mi a szabadság? Az, amikor semmi se fáj? Amikor senki se bánt? Nem. A szabadság ma délután számomra az volt, hogy a fény és a madár segítségével felemelkedhettem a kék és narancssárga felhőkig. Nincs alagút, nincs akadály, csak szállni kell! Repülni is tudok, mert a lemenő nap egyre közelebb bújt a földhöz, és megérthettem, hogy szabadnak lenni döntés, hit és akarat kérdése. 

Én szabadnak születtem, és szárnyalni akarok! Meg kell tanulnom elrugaszkodni, valahogy úgy, mint amikor a kis ölyv először indul el a fészek biztos melegéből, de rátalál a felfelé vivő légáramlatra, és repül, csak a szárnyát kell kitárnia. 

Ma rátaláltam a szárnyaimra. Nincs alagút sem, szabadon repülhetek, és mire újra megnézhetem az én alagutam, akkorra már biztosan tudok majd szárnyalni a levegőégben. 

Miért mondom ezt? Mert vannak kezek, amelyek emelnek, vannak szavak, amelyek biztatnak, és van szeretet, mely élni segít. 

Hallgassátok meg a dalt, és be fogjátok látni, hogy igazam van. Csak rajtunk múlik, hogy repülünk-e. Gyertek velem, és szárnyaljunk!

http://www.zeneszoveg.hu/dalszoveg/3034/republic/kek-es-narancssarga-zeneszoveg.html

"Ha kinyithatod a szárnyadat, ne habozz! Légy készen!"

Néhány óra, és elcsendesül a világ, bezárnak a boltok, lemegy a nap a nyugati horizonton, elcsöndesül a világ. Néhány óra, és meggyújtjuk a gyertyákat, meghallgatjuk a szívünknek kedves karácsonyi dalokat, és a csillagszórók szikrái közben - mint egy születésnapon - megfogalmazzuk titkos kívánságainkat.
Megtehetjük? Igen, ma van a Megváltó születésnapja, és amikor megajándékozzuk egymást, valójában az egymásnak ajándékozott idő a legfontosabb, a legértékesebb ajándékunk. Hiszem, hogy Ő ma velem ünnepel, és itt lesz velünk ebben a kis házban, amit annyira szeretek. Hiszem, hogy a Fény, az öröm fénye születik meg közöttünk, mert együtt lehetünk, mert létezünk, mert egymás számára vagyunk.
Nehéz átívelni téren és időn, és hinni, hogy ebben a helyzetben sem vagyunk egyedül.

Gyermekkoromban, mint mindenki, az ajándékokat vártam, aztán amikor a fiaim megszülettek, az ő keresésük, örömük lett a legfontosabb. Néhány éve azonban hol egyikük, hol másikuk nincs itt szenteste, mert dolgozik. Ma éppen a kisebbik fiam, Gábor segít új életeket a világra hozni a klinikán. Neki talán a legnehezebb, de a legfelemelőbb pillanat lehet, amikor valóban felsír egy újszülött.
Drága Kisfiam! Köszönöm, hogy vagy, hogy velem vagy ilyen módon is!
András igazi karácsonyi varázsló. Ő készíti a fát, tisztítja és főzi a halat, évek óta itt van velem egész nap, és most ő vigyáz rám, ő rángat vissza a borús percekben a valóságba, ő teszi számomra kézzel foghatóvá az ünnepet.
Drága Kisfiam! Köszönöm Neked, hogy vagy, hogy velem vagy!

Azt hiszem, mindannyian nagyon boldognak érezhetjük magunkat, ha ezeket a perceket a szüleinkkel tölthetjük. Én velük is fogom. Valóban fogom a kezüket, örülök a mosolyuknak, és boldog vagyok, hogy mellettem vannak, mint mindig, egész életemben.
Drága Anya és Apa! Köszönöm Nektek, hogy vagytok, hogy velem vagytok!

Drága Erika! Te vagy a valóságban a legmesszebb, de ezekben a percekben a legközelebb is hozzám! Hordozzuk a terheinket, aggódunk egymásért, a körülöttünk lévőkért. De mi erősek vagyunk, elhordozzuk a vállainkon a ránk bízottakat, és én hordozlak Téged minden nap. Számítok Rád, és számíthatsz rám mindig!
A háborúkban a hősök néha elbuknak, de mi győzni akarunk, és megyünk előre, még ha meredekebb és veszélyesebb is az utunk. Itt vagy velem, a szívemben.

Drága Marc! Vigyázz Erikára, és én is élek érted ezen a távoli és öreg Európában. Hiszem, hogy nem sokára találkozhatunk, és igazán örülhetünk! Számíthatsz rám, velem vagy Te is!

Most pedig kedves Ismerőseim, Barátaim, Kedveseim!
Bizonyára sokan látogattatok el az elmúlt hónapban erre az oldalra, és nem találtatok újabb bejegyzést. Dolgoztam és vártam. Ez volt az én adventem. Az idén nem volt koszorúm, nem gyújtottam gyertyákat. Féltem, éreztem, hogy más lesz ez a karácsony, mint az eddigiek. Egy hete tudom, hogy valóban más lesz. Sokkal igazabb, mint eddig valaha. Ajándékba kaptam 3 hetet Istentől, hogy megünnepeljem vele és veletek az öröm születését. És valóban öröm lesz minden perc, mint ahogy folyamatos öröm volt ez az egy hét, mert nem voltam egyedül, mert a barátaim naponta itt voltak velem, mert telefonáltak, írtak azok, akik aggódnak értem, akiknek fontos vagyok, akik velem akarnak jönni erre az újabb sziklamászásra.
Köszönöm nektek!
Drága Kati, Kati, Zsuzsa! Számítok rátok, és ti is számíthattok rám! Hordozlak benneteket úgy, ahogy ti hordoztok engem!
Drága Erzsó, Márti, Kati! Kedves Sanyi, Dani, Anikó, Ági, Pisti és Réka! Ti vagytok az én igazi lelki támaszaim! Köszönöm, hogy vagytok, hogy velem vagytok!

 Kedves Mindannyian!
A karácsony számomra a Kukubenkó karácsonya is. A nagymamám sütötte ezt a kis kerek mézes süteményt, amelyen fehér és barna cukormasszával volt kifestve egy mosolygó kisgyerek arca. Ő is tanítónő volt, számomra a legnagyobb. A téli szünet előtti utolsó nap reggelére minden kis tanítványának készített egy Kukubenkót, és minden padra ki is rakta ezeket egy megvonalazott karácsonyi képeslappal együtt. A nap meseolvasással, játékkal és komoly munkával telt ezután, mert minden kis elsős a megvonalazott képeslapra leírta az első teljes mondatot: "Boldog karácsonyt kívánok!" Aztán ez volt az igazi ajándék, amit nagy titokban, meglepetésként hazavittek a gyerekek, és felakasztották a családi karácsonyfára. Mindent felül múlt az az öröm, hogy a szülők olvashatták az első mondatot, a gyerekek pedig valami igazit, valami rendkívülit adhattak a szüleiknek.
Pár éve valaki segített felidézni a Kukubenkó sütést, de én soha nem tudtam rajzolni, így most nincs Kukubenkóm, amit nektek adhatnék. Ilyen süteményt csak a jó gyerekek kaphattak! De én most mégis nektek ajándékozom a magam képzeletbeli Kukubenkóját, és egy mondatot is, melyet szeretettel küldök a Ti fátokra!

"Ünnepeljük Őt, ahogy még soha!"  

A legfontosabb az idő, amit egymásnak adhatunk, és a legértékesebb az, amikor szeretünk. 

"Ha kinyithatod a szárnyadat, ne habozz! Légy készen!"

Kedveseim!

Január 6-án új és nehéz sziklamászás kezdődik. Meg kell másznom a magam Mount Everestjét! Már pakolok az útra, gyűjtöm az erőt, szedegetem össze a köteleimet, mászóvasaimat. Igyekszem elkészülni az indulásra.

Gyertek velem, én meghívlak Benneteket a nagy útra! De addig is:

"ÜNNEPELJÜK ŐT, AHOGY MÉG SOHA!"

ÁLDOTT, KEGYELMEKBEN GAZDAG KARÁCSONYT KÍVÁNOK!  

Katalin napra

"Áldott legyen a Fény, amely rád világít,
És a fény, amely benned van.
Az áldott napfény sugározzon be Téged,
És melegítse fel szívedet,
Míg úgy nem lobog,
Mint a kandallók tüze.

Így minden idegen melegedni jöhet Hozzád,

És minden barátod is."

Minden ember egy csoda, és hitem szerint mindenkinek van egy saját küldetése, amiért megszületett. Mindannyian saját utunkon járunk, és csak akkor leszünk igazán boldogok, ha felismerjük, és végig járjuk azt.  

Sokáig bolyongtam az életemben, és fogalmam sem volt, hogy miért születtem, míg egy nyári napon 1983-ban a Békény patak partján megismerkedtem egy Katalinnal. 

Az úgy történt, hogy 3 fiatal család egy Moszkviccsal és egy Daciával elindult 4 napra felfedezni Erdélyt. Már az első napon Déva közelében javítani kellett a Daciát, de ez nem állíthatott meg bennünket. A 2. napon már fenn a Maros forrásánál jártunk, amikor egy éles kanyarban a Moszkvics kormánya beragadt. Nem mozdult sehova. Szombat volt. szerelő sehol. Egészen vadregényes körülmények között, húzva, tolva, emelve nagy nehezen eljutottunk Gyergyószentmiklósig, ahol egy magán szerelő a patak partján elvállalta, hogy megpróbálja a lehetetlent, megjavítja a kormányművet alkatrész és minden nélkül. A szerelés elhúzódott, és mi hatan kiültünk a patak partjára. Akkor pillantottunk meg egy székely népviseletbe öltözött fiatal lányt, aki épp ment haza. Nem én kezdtem el vele beszélgetni, nem én hívtam meg másnapra kirándulni. Alig beszéltünk. 

Aztán évekig csak képeslapok jöttek-mentek húsvétkor meg karácsonykor, mígnem 1990 egyik forró június végi napján csengettek a lakásom ajtaján, és ő állt ott. A változásokat kihasználva magyart akart tanulni az egyetemen, de már lekésett a jelentkezéssel. Akkor én segítettem neki, és végül pótjelentkezőként felvették a szegedi egyetem magyar szakára. Ma már ő is tanár, egy fantasztikus ember. A barátságunk azonban akkor kezdődött, amikor az életem első nagy nehézségét éltem át, egyedül maradtam a két fiammal. A mai napig nem tudom, hogy hogyan volt képes a legnehezebb pillanatokban "jelen lenni" az életemben. Sokszor csak meghallgatott, volt, hogy kapálta a hagymámat, és volt, hogy magával vitt Erdélybe, a szeretett hegyeim közé, és egyszer segített abban, hogy Háromkúton, egy viharos éjszakán megértsem végre, hogy miért is születtem. 

Azóta "jelen vagyunk" egymásnak akkor is, ha messze járunk éppen. 

"Sugározzék szemedből a fény,

Mint ablakokba állított gyertyák fénye,

Mely a viharban vándorlókat hívogatja.

Áldott legyen a rád hulló lágy, édes eső!

Hulljanak lelkedre a cseppek,

És csalogassák ki a virágokat,

Hogy illatukkal megteljék a levegő!"

Ha visszagondolok 1974-re, akkor nem csak az jut eszembe, hogy I. B-s lettem a JAG-ban, hanem az is, hogy megismerkedtem egy másik Katalinnal. Az osztályunkban nem ő volt az egyetlen ezen a néven, de számomra ő volt a legérthetetlenebb. Laza volt, míg én feszes, ő dohányzott és néha egy kicsit ivott is, én meg sem mertem próbálni az ilyesmit. Ő képes volt a cigit a torna órán az egy szál piros torna dresszben kicsempészni a Petőfi parkba, amikor köröket kellett futni, és a szabadtéri színpad mögött rágyújtani, míg én néhány hasonszőrű "eminenssel" halálra futottuk magunkat, mert "Bütyök" tanár úr csak akkor számolta a köröket Petőfi szobránál, ha én elhaladtam előtte. 

Kati elszívta a cigit a takarásban, néha megmondta a véleményét erről-arról, nem csinált nagyobb ügyet semmiből, discoba járt, számomra a szabadságot testesítette meg. 

Aztán néhány évig nem találkoztunk, de pontosan ugyanakkor, amikor egyedül maradtam, találkoztam vele is, és ugyanolyan lazán mondta, hogy "dobd hátra!", mint egykor, és azt mondta, termeljünk paprikát! A leghalványabb fogalmam sem volt, hogy hogyan kell, hogy mit jelent dikkelni például, de belevágtunk. A többi már történelem. Szenvedtünk, belebuktunk, néha kicsi hasznunk is volt, de életemben először nevettem úgy, hogy egyébként sírni kellett volna. 

Azóta eltelt jó néhány év, de mi ketten még mindig tudjuk, hogy "hátra kell dobni" bizonyos dolgokat, és azt is, hogy mindig van előre! 

"De áldott legyen a nagy vihar,
És rázza meg lelkedet,
Hogy fényesre és tisztára mossa,
És sok kis tavacskát hagyjon hátra,
Amelyekben megcsillan az ég kékje

És időnkét egy csillag is."

Lassan 50 éve annak, hogy az élet utamba igazította a harmadik Katalinomat. Gyerekkoromban szomszédok voltunk, néha a kerítéseken átmászva jártunk át egymáshoz játszani. Aztán együtt jártunk általános és középiskolába, sőt még egy évig egyetemre is. Ő orvos lett, én tanár. Együtt készültünk a felvételire, együtt tanultunk, ő megígérte nekem, hogyha felvesznek bennünket, akkor megtanít főzni. Ebből a mai napig nem lett semmi! Én ott hagytam az egyetemet, és külön utakon indultunk, keresve az életünk célját és örömét. Néha egymásba botlottunk, de útjaink külön váltak. 

Aztán 2 éve áthozta a fiát hozzánk, a gimibe, és akkor megittunk egy üveg vörös bort ennek örömére. Tavaly tanítottam is őt. 

Később hallotta, hogy beteg lettem, és egyszer véletlenül találkoztunk egy ügyeleten. Azóta ő az egyik "őrangyalom". Jön, ha rosszul érzem magam, vigyáz rám, ha én nem tudok, jelen van, amikor szükségem van rá, és tudom, hogy akkor is "van" nekem, amikor nincs a közelemben. 

Vajon mit jelent Katalinnak lenni? Talán azt, hogy létezni egy másik ember számára, elfogadni őt úgy, ahogy van. A Katalinok tudnak jelen lenni, és velük válik érthetővé és megélhetővé számomra József Attila sora: "tudunk egymásról, mint öröm és bánat".  

Ezekben az újra nehéznek tűnő hegymászós napokban ők fogják a kezem, beléjük kapaszkodom. Tudom, hogy sokak szeretetéből vagyok ilyen "erős". Tudom, hogy nagyon sokan kísérnek az utamon, és érzem az ő "jelenlétüket" is, amikor elindulok a hegyre.

De ma Katalin nap van. 

Köszönöm Nektek, hogy életet adtok nekem, hogy lángra gyújtjátok bennem a remény szikráját, hogy minden nap újra felfedezem, hogy "nagyobb boldogság adni, mint kapni."

Kísérjen benneteket utatokon ez az ősi ír áldás, és maradjatok meg nekem!

"Legyen áldott a Föld,
Az egész földkerekség,
Hogy mindenütt kedvesen fogadjon,
Bármerre is vezessen utad!
Legyen puha a föld,
Amikor terhétől fáradtan lepihensz,
És legyen könnyű,
Amikor majd kint fekszel alatta!
Olyan könnyen terüljön el fölötted,
Hogy lelked kiröppenhessen felfelé 

És elérje útja végén az ISTENT! "

"Újra rád köszönt a reggel. Tovatűnt a hosszú éj!"

Kezdjük újra!

Vajon sok ez az idő, amit munkával töltünk? Vajon mi az igazán fontos a mindennapjaimban? Vajon minek van léte és értéke?
Az elmúlt 3 hónapban elveszítettem az életem fonalát. Elsodort a munka, szinte semmire nem maradt időm. Éreztem, hogy baj lesz, próbáltam lassítani, de nem találtam meg a helyes utat. A teendők csak szaporodtak, és egy folyamatos rohanás lett az életem.
Most megkérdezhetem magamtól, hogy volt értelme? Ezt akartam?
A válasz: NEM!
2 hete érzem, hogy baj van, baj lehet. Persze igyekeztem nem tudomást venni a dolgokról, de a mai nap után úgy tűnik, hogy újabb hegymászás következik. Lehet, hogy visszatértek a "barátaim".
Szeretem a hegyeket, bár az utóbbi időben annyira ellustultam, annyira rossz az erőnlétem, hogy nehezemre esett a legkisebb emelkedőn is felmenni. De ezért nem a hegyek a hibásak! Szeretem az erdő csöndjét, az illatát. Amikor rám mosolyog barátom, a Nap, és egy-egy sugár a lombkoronán keresztül szelíden megsimogatja arcomat, akkor végtelenül boldog vagyok. Szeretem a források, a patakok friss vizét, és néha beszélgetni, énekelni támad kedvem, ha madárdalt hallok. Ilyenkor leülök, és megköszönöm azt a békét, ami a szívembe költözik.
Nem félek hát a hegyektől, de szeretem az alföld végtelen pusztáit is, ahol a tér kinyílik, és az idő lassan megáll, és beléphetek az örök jelenbe.
Ma elérkeztem a hegy lábához. Hétfőtől megint kapaszkodnom kell egy meredek ösvényen, és még nem látom a csúcsot, és az ösvényt is eltakarja előlem a rengeteg. Csak azt tudom, hogy a hegynek van csúcsa, és ott vár a Nap, az öröm, és valami, amit majd csak ott fogok meglátni.
Nem vagyok egyedül, mert velem van Ő, aki végig kísér minden napomon.

Ezért most mondom: kezdjük újra! Induljunk el a hegyen a saját ösvényünkön, hogy találkozhassunk a csúcson! Hagyjuk lenn a felesleges terheket! Figyeljünk! Használjuk ki az időt!

Holnaptól indulok, és igyekszem beszámolni a túráról! Tudom, hogy győzöm majd erővel! Jövő nyáron pedig vár a Balaton és az Őrség! addigra már futni is fogok!

"Újra rád köszönt a reggel.
Tovatűnt a hosszú éj.
Hajódban, kinn a tengeren
csalódva látod az üres hálót.
De ha felfigyelsz a hangra,
amely egy más tengerre hív,
kiveted hálód új halászként,
mert vár rád annyi szív."

Most tehát indulok, kezemben vándorbot és halászháló. Megkeresem az én tengerszememet, ahol már várnak. Az úton figyelni fogok, mert meg akarom találni újra önmagam. Nevetni akarok és szeretni!
Hiszem, hogy lesz erőm!

Barátság? Az meg mi?

Nagyon-nagyon régen nem írtam már, és őszintén mondom, már nagyon hiányzott. Amikor elkezdtem, nem is gondoltam, hogy ennyire érdekes lesz, hogy ennyire fontossá válik. Egyszerűen jól érzem magam, hogyha a bennem megszülető gondolatokat megfogalmazhatom. 

Ez a mostani bejegyzést egyszerre lesz egy klasszikus blog-bejegyzés arról, hogy mi történt az elmúlt 6 hétben, másrészt pedig egy mostanában egyre inkább foglalkoztató témáról osztom meg gondolataimat.

Először is néhány mondat az elmúlt hetekről. Augusztus 21. óta dolgozom újra. Az első 4 hét így utólag is mondhatom, nagyon fárasztó volt. Nem gondoltam volna, hogy ennyire legyengültem 4 hónap alatt, de az első napokban minden nap úgy jöttem haza, hogy eldőlök, mint egy éppen kivágott fa az erdőben. "Csak" értekezletek, megbeszélések voltak, de még ülni is nehezemre esett. 

Sok új dolog került bevezetésre, sok az adminisztráció, és az, hogy újra visszavettem az esti tagozat tagintézmény-vezetését, rengeteg energiát követelt. 

Szeptember 2-án kezdődött a tanítás, visszakaptam a tavalyi osztályom is, így a munka csak fokozódott. A mai napig nem tudom magam utolérni rengeteg táblázat kitöltésében. Eljutottam odáig, hogy újabban a táblázat szó hallatára, pláne, ha még látok is egyet, a világból ki tudnék szaladni. 

Ezeket meg egyébként is számítógépen kell gyártani - és a gyártás nem túlzás(!) - így mostanában a laptopomat sem szeretem néha itthon kinyitni, úgyis tele van naponta legalább 10 olyan e-maillel, amiben valami újabb munkáról van szó! Volt is egy pillanat 2 hete, amikor azt éreztem, hogy kiíratom magam egy hónap táppénzre, mert már nem bírom.

Egy barátnőm írta egyik este: "Nem gondoltam, hogy "vénségemre" így el leszek havazva a suli miatt." Teljesen egyetértek vele.Nekem is eszembe jutott, hogy "Állítsátok meg a világot! Ki akarok szállni!" Alig jut időm a tanítással foglalkozni, a diákokkal még kevésbé! Pedig a táblázatoktól nem fog megtanulni senki semmit, és belőlem is csak a nyűgös, fáradt embert kapják meg.

Azért próbálkozom. Péntekre ha nehezen is, de összeállítottunk egy október 6-i műsort, és ez is egy kis mérföldkő volt ahhoz, hogy újra elkezdjük felépíteni a 10. A-t! Most egyébként is szinte mindent újra kell kezdeni! De nem akarok csak panaszkodni! Majdcsak utolérem magam, és akkor végre újra taníthatok, és törődhetek normálisan a tanítványaimmal!

Az elmúlt szombaton volt egy 10 éves találkozó is a 2003-as 12. A-val. Az osztály kétharmada volt ott, de aki eljött, az azt hiszem mondhatom, őrzi a 12. A szellemét! Jó volt újra veletek! JÓ EMBEREK lettetek! Jó volt újra együtt borozni a régi helyen! Büszke vagyok rátok, és boldog, hogy 4 évig részese lehettem az életeteknek! 

Most pedig a barátságról!

"Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért..."

(János 15,13)

Soha nem értettem azokat az embereket, akiknek rengeteg ismerőse, barátja volt. Néha meghallgattam a történeteket a nagy bulikról, a nyaralásokról. Aztán mindig történt valami, egy betegség, egy válás, meggazdagodás vagy elszegényedés, és máris minden megváltozott. Magam is tapasztaltam, hogy azok a "barátok", akikkel együtt töltöttem a fiatalkori éveimet, abban a pillanatban, amikor külön váltunk, úgy eltűntek, mint a kámfor. Azóta már tudom másoktól is, hogy ez teljesen hétköznapi dolog, mindenki így jár. 

Aztán sokszor olvastam közösségi oldalakon, hogy ha bármikor ott aludhatok nálad, ha bajban vagyok, akkor lájkolj, és gyűltek is rendesen a visszajelzések, és az illető meg volt győződve, hogy ő a legjobb ember, barát, mert sokan szeretik, közben meg amikor bajban volt, senki nem volt mellette közülük. 

Mindannyian találkoztunk már azokkal is, akik akár évtizedekkel az utolsó felszínes találkozás után hirtelen felbukkannak, lerázhatatlanul helyet foglalnak az életünkben, aztán amikor megkapták azt, amire szükségük volt belőlünk, egyik pillanatról a másikra eltűnnek, mintha soha nem is lettek volna. Csak az kellett belőlünk, amit konkrétan adni tudtunk, de akkor éjjel-nappal, azonnal és rögtön. Aztán lelépnek, és még a köszönésed sem fogadják. Pedig hányszor mondták, hogy számíthatunk rájuk? Igen, ők jó embereknek tartják magukat, és eszükbe sem jut, hogy kihasználtak bennünket, számukra ez így normális, és gondolom, magukban még jót is nevetnek rajtunk, hogy hagytuk magunkat...

Nekem is kijutott ezekből az emberekből, de nem róluk akarok írni, hanem azokról, akik tényleg barátok.

Számomra a barát az, akit éjjel is fel lehet hívni, aki ha tud, éjjel is ugrik érted, akinek nem vagy közömbös, aki meghallgat, aki egyszerűen csak van, aki létezik számodra. 

Kevés ilyen ember akad, de szerencsére nekem is van. Nem találkozunk sokat, de ha igen, akkor mindig ott tudjuk folytatni, ahol abbahagytuk. Tudjuk, hogy megoszthatjuk egymással az örömeinket, a fájdalmainkat, mert a másik értünk is él. Sokszor elég csak annyi, hogy felajánljuk egymásért azt, amit éppen teszünk, és hiszünk abban, hogy ez egy másik dimenzióban hozzájárul ahhoz, hogy neki könnyebb legyen. 

Az elmúlt 6 hónapban ezek az értem hozott áldozatok nagyban járultak hozzá ahhoz, hogy most itt vagyok. Az igazi barát tudja, hogy egy levél, egy telefon, egy sms éppen olyan fontos, mint segíteni elmosogatni, vagy éppen együtt menni koncertre. Sokféle módja van annak, hogy éreztessük és érezzük, hogy nem vagyunk egyedül, hogy gondunk van a másikra, hogy "kész vagyok az életemet adni érted"! Szerintem enélkül nem is beszélhetünk barátságról, csak jó ismerősről, akivel kellemes lehet eltölteni az időt, de ezzel vége is a kapcsolatnak.

Én hiszem, hogy a barátok életet adhatnak a másiknak. Tudom, hogy végső soron erre vagyunk teremtve. A bonyolult és fájdalmas mindennapokban szükségünk van egymásra, szükségünk van arra, hogy életet adjunk egymásnak! Ma nekem, holnap neked! Nem vagyunk különálló szigetek, össze kell kapaszkodnunk, hogy megálljunk a nagy viharokban is! 

Én nyújtom a kezem, mert tudom és hiszem, hogy minden csalódás, kudarc ellenére számíthatok rátok! Adjunk életet egymásnak, és én hiszem, hogy százszorosan visszakapjuk azt a kis életet, amit odaajándékoztunk!

"Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért..."

(János 15,13)

60, 54.

"És érezzék egy kézfogásról rólad, 
hogy jót akarsz, és te is tiszta jó vagy, 
s egy tekintetük elhitesse véled: 
szép dolgokért élsz - és érdemes élned."

(Váci Mihály: Tiszta jó)

Régen írtam utoljára. Annyi minden történt azóta, hogy úgy érzem, mintha új bolygóra vetett volna a sorsom. 

Az elmúlt három hét egy maratoni futás volt. Augusztus 21-én újra visszaálltam a munkába. Óriási öröm volt visszamenni a munkahelyemre, újra egészséges emberek között lenni. De nagyon nehéz is visszailleszkedni. Sok változás történt az oktatásban, sok új kihívás, feladat zúdult a nyakamba. Az első napokban csak értekezletek voltak, mégis úgy értem haza, mintha egy kőbányában dolgoztam volna rabszolgaként, és ahogy hazaértem, lefeküdtem, hogy aludjak. Nem gondoltam volna, hogy ennyire legyengültem, hogy ennyire fáradékony vagyok. 

Aztán szeptember 2. óta elkezdődött a tanítás is. Minden kollégám szembesült azzal, hogy új tanmeneteket, óravázlatokat kell írni, hogy az adminisztráció legalább a duplájára nőtt (pl. az önkéntes munka feljegyzése tűnik számomra rémálomnak), és az elmúlt hónapok befelé forduló időszaka után már az első nap berekedtem, és egyszerűen mondva egy kifacsart citrom életét próbálom magam mögé utasítani, hogy minden órára merítsek erőt, ihletet. 

Sok mindent át kell szerveznem még, igyekszem magam utolérni is, de egyelőre csak futok kifulladásig. 

Ennek a bejegyzésnek azonban más a témája. Mindannyiunk életében vannak jeles napok. A múló idő rohanásában ilyen ünnep az, hogy édesapám 60 éve kapta meg első, tanári oklevelét. Vasárnap vette át Szegeden az Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Karán a gyémánt diplomáját, melyet biológia-testnevelés szakos tanári pályafutása megkoronázásaként adtak át neki. Az ünnepség felemelő és bensőséges volt, mindenkiről elhangzott néhány mondat, és óriási élmény volt meghallgatni, hogy ez a generáció még kitartott a hivatása mellett, hogy életüket a katedrának szentelték, hogy diákok ezreit vezették el a legnehezebb időkben is a sikerhez, az örömhöz, adtak értelmes célt és utat a rájuk bízottak életének. Az édesapám Szarvas-Középhalmon kezdte a pályáját, és sok állomáson keresztül jutott el az Országos Testnevelési és Sporthivatal államtitkár helyettesi posztjáig. Számomra azonban ő mindig az a pedagógus marad, aki kollégium igazgatóként éjjel kettőkor is felkelt, hogy a beteg, bajbajutott, szomorú vagy éppen éhes kollégisták bajait, bánatát orvosolja jó szóval, szigorral, étellel, odafigyeléssel. Gyerekként sokszor nem értettem, hogy miért törődik velük, és velem miért szigorúbb, mint másokkal. Ma már tudom, hogy nekem mindig ott volt, a mai napig számíthatok rá, bármi is történik velem, Ő van nekem, van nekünk, Ő vigyáz ránk, Ő segít. A diákoknak akkor és ott csak Ő volt, az édesapjuk, a családjuk nem, és nem csak a távolság  miatt, hanem azért is, mert sokaknak volt szüksége egy erős emberre, akitől tanácsot, segítséget kaphattak bármiben, bármikor. Gratulálok NEKED a 60 évhez!

Ma már én is tudom, mit jelent mindez, mennyi energiát, erőt, szívet követel egy ilyen odaadott élet, és mennyire kevés, amit megfogalmazhat minderről néhány mondat. Én csak köszönni tudom, hogy ilyen példát láttam, hogy belenőhettem a pályába, és olyan mintát kaptam örökül mindkét szülőmtől, amely folyamatosan elkötelez amellett, hogy olyan pedagógus legyek, amilyenről Váci Mihály is ír:

"És érezzék egy kézfogásról rólad, 

hogy jót akarsz, és te is tiszta jó vagy, 

s egy tekintetük elhitesse véled: 

szép dolgokért élsz - és érdemes élned." 

A második szám, az éveim száma. Mostanában lettem ilyen "idős". Azt azért kijelenthetem, hogy nem érzem az éveim súlyát. Tele vagyok tervekkel és célokkal, és az elmúlt 2 hét egyébként is egy húsz éves lendületét követeli meg tőlem, most mégis örülök, hogy itt vagyok, hogy így vagyok. Ebben a rohanó világban próbálom újra megtalálni a helyem, időt szakítani fontos és lényeges dolgokra, és nem belesüppedni a mindennapok robotjába. Nehéz, és olykor lehetetlennek tűnő feladat megállni, nemet mondani, és koncentrálni. De nem akarok felülni újra arra a futószalagra, amiről áprilisban leszálltam. Kapcsolatokat akarok, írni szeretnék, mert rájöttem, hogy van mondanivalóm, és újra rá akarok csodálkozni az ÉLET-re. Nem tudom, mire lesz erőm és meddig, de mosolyogni szeretnék, nevetni, beszélgetni, élni. Annyi minden fontos dolog van a munkán kívül is! Bár nagyon szeretek tanítani is, és hálát adok az Istennek, hogy már 2. hete újra magyarázhatok a 109-es teremben, de még sok más dolog is van!

Most egy új élet van tehát születőben, és erről fogok ezután írni. Addig is mosolyogjunk, és örüljünk annak, amit ma megtehetünk! 

"Miért nem hiszed, Hogy maga az élet a kincs?" (Emberek)

"Valamit vársz, de nem jön.

A hited elköszön.

De sose feledd,

Hogy nem járt le még a jegyed."

Mindannyian várunk valamire vagy valakire. Nagyon sokan mindkettőre. Állandóan a jövőben élünk, soha nem vagyunk elégedettek. Olyanok vagyunk, mint a szegény ember és a felesége abban az orosz népmesében, amelyben a férj kifogja az aranyhalat a tengerből, és a halacska cserébe a szabadsága fejében felajánlja, hogy egy kívánságát teljesíti. Talán mindenki emlékszik, hogy először csak egy új teknőt kér a régi lyukas helyébe, és amikor hazamenve látja, hogy kívánsága teljesült, a felesége bolondnak nevezi, és visszazavarja a férjet, hogy kérjen házat, gazdagságot, aztán a végén hatalmat. A mese végén aztán mindent elveszítenek, és újra ott állnak a lyukas teknő mellett. 

Vajon én most mit kívánnék egy aranyhaltól? Amikor beteg lettem, gyógyulást és egészséget kívántam volna. Amikor egészséges voltam, akkor az anyagi dolgaim megnyugtató megoldását. Pedig az anyagi javakon túl sokkal több és értékesebb dolog lehetne osztályrészünk! 

Augusztus 17-én megkaptam az UTOLSÓ kemoterápiát. Ez volt a legnehezebb, a feltörő rosszullét miatt elkezdtem kiírni a közösségi oldalra, hogy hányadik palacknál tartok, ezzel is tudatosítva magamban a küzdelmet, mint amikor a hegymászó elindul a csúcsra, és a meredek lejtőn lefelé nézve merít erőt a megtett útból a csúcsra való felkapaszkodáshoz. 

Nem volt könnyű, de a 9. volt az utolsó, és utána találkoztam az orvosommal. Ő felvázolta a jövőt, mindenféle vizsgálatok, ellenőrzések következnek még, de a lényeg, hogy "GYÓGYULÓ FÉLBEN LÉVŐNEK" nevezett, és hihetetlen és váratlan fordulattal megengedte, hogy visszamenjek dolgozni. A munkaalkalmassági orvosomnak írt jelentésben ez áll:

"Kezelése befejeződött. Munkába állhat."  

Először majdnem a nyakába ugrottam, pedig nem vagyok egy ugrálós típus. Még soha nem örültem ennyire annak, hogy újra taníthatok, hogy újra gyakorolhatom a hivatásomat. Ha visszagondolok április 17-ére, amikor ugyanő azt mondta, felejtsem el a tanítást, akkor azt hiszem a tudomány, az ő szaktudása és minden más mellett az, hogy 4 hónap után mégsem kell elfelejtenem, ez számomra ajándék és óriási kegyelem. 

Így tehát holnaptól új időszámítás kezdődik, mert visszamegyek, de nem ugyanazzal a tervvel, mint áprilisban. Sokkal jobban szeretnék az emberekre koncentrálni, köztük saját magamra is, és nem a mennyiségre, a vállalható, elvégzendő teendők sorára. Az élet, köztük az én életem is sokkal értékesebb ennél, és vannak, lesznek dolgok, amiket el kell engednem, hogy cserébe azt, amit csak én tehetek meg az én helyemen, azt megtegyem. 

Sokat tanultam, tanulok arról, hogy az élet a kincs, hogy minden pillanatot, amit fájdalom nélkül, könnyű levegővétellel élek meg, azt nagy örömmel tegyem. Az idő a legfontosabb, semmivel sem pótolható kincs. Mindaz, amit egymással töltünk, amikor a másikra figyelünk, amikor a másik életét éljük azért, hogy részesedjünk az örömeiben, és osztozzunk a fájdalmában, a legértékesebb rész az egész kerek mindenségből. 

Szeretném én is "végig futni a pályám, a feladatomat teljesíteni", értelmes, tartalmas éveket "megmászni". és adni, amit lehet, amire képes vagyok, időt, örömet, tudást, szeretetet, és mindent. 

Gondolom, most sokan fognak más bejegyzéseket olvasni, mert azok, akik egy betegség krónikáját akarták megismerni, azoknak nem túl érdekes a hétköznapok harca. De ez nem baj, mert az a lényeg, hogy mindenki megtalálja a maga virágát a mezőn, aminek az illatától örömösebb életet tud élni. 

Nekem új feladatom is van, meg akarom mutatni, hogy "az élet a kincs", és szeretném, ha a történeteim egy-egy percre megállítanának, és kiemelnének a mindennapok forgatagából. 

Ezért álljon itt egy rövidke kis story befejezésül.

A húgom, aki most is vívja a maga nagyon nehéz csatáját, gyógypedagógus egy olyan középiskolában, ahol 13-16 éves fiatalokat tanít. Vannak közöttük autisták, tanulásban akadályozottak, értelmi fogyatékosok. Az iskolába többségében normális diákok járnak, ő egy külön épületben foglalkozik a tanítványaival. De időről időre vannak olyan programok, amelyeken a különböző tantárgyak, csoportok mutatkoznak be. Egy alkalommal nekik kellett az egész iskola előtt műsort adniuk. A kollégái, sőt a szakirodalom nagy része is azt mondja, hogy az autisták alig fejleszthetőek. Ő ezt soha nem hitte le, és óriási munkával egy zenés-táncos bemutatót rendezett, melynek a csúcspontja a két autista tanítványának főszereplése volt. A Blues Brothers: Everybody needs somebody c. dalát adták elő ugyanazzal a koreográfiával, ugyanolyan jelmezben, mint a filmben. A refrénnél már az egész iskola állva bulizott velük, mert mindenkinek szüksége van valakire! A húgom megmutatta, hogy igen, mindannyiunknak szükségünk van valakire! 

Nekem és neki is! Nem csak egyszer, hanem mindig. Ő ott, én itt akarjuk elmondani a létünkkel, a munkánkkal, hogy egymásért vagyunk itt a Földön, és hogy mindannyiunk élete értékes, MINDENKIÉ! 

Segítsetek élni!

"Álmodj tovább,

Láss meg minden pici csodát.

Élj úgy, hogy sohase bánd,

Csak egy nap a világ.

Álmodj tovább,

Lásd, ha égig érnek a fák.

Élj úgy, hogy sohase bánd,

Csak egy nap a világ.

Gyönyörű dal az élet,

Boldog, ki kottát nem követ.

Ha szívből zenélsz, 

Az égig felérsz.

Miért félsz?"

U. i.: a két dalt az alábbi linkeken hallgathatjátok meg:

http://www.youtube.com/watch?v=EHV0zs0kVGg

http://www.youtube.com/watch?v=V7uuorjExhA

"Ha a ma lesz a holnap tegnapja, tedd a bús emléket az ablakba!" (Bergendy együttes)

A mai nap minden szempontból mérföldkő azon az utazáson, amelyet életnek nevezünk. 

Elvileg holnap kapom az utolsó kezelést az előre elhatározott 6-ból, és holnap eldől, hogy hogyan tovább. Nyár van, eddig nem volt elérhető az orvosom, utoljára valamikor májusban találkoztunk. Ezért még mindig nem tudom, hogy miként értékeli majd a leleteimet, milyen újabb vizsgálatokra, kezelésekre küld, és azt sem, hogy mehetek-e dolgozni. Sok bennem a kérdés, és egyre kínzóbban várom a válaszokat. Tehetetlennek és kiszolgáltatottnak érzem magam. Nehéz ilyenkor jó dolgokra gondolni, és hinni abban, hogy a végén minden jó lesz. 

Ezért inkább másról írok most. 

Nagyon régen, valamikor az időszámítás kezdete után 1993 évvel volt egy szokásom. Akkor még nem volt internet, Facebook, chat, sőt még otthoni számítógépek sem, így a feljegyzéseket kézzel vagy hagyományos írógéppel papírra írtuk. Ebben a hihetetlenül távoli, Bill Gates előtti korban fél évenként, a bizonyítvány osztás előtt mindig írtam egy levelet az akkori osztályomnak, amit aztán az utolsó óránkon felolvastam. Éppen kerek húsz éve annak, hogy "A IV. B" meghallgatta az utolsó üzenetet. Akkor meghatottan, felnőttes komolysággal, néma csöndben várták a ballagás kezdetét. 

Az utolsó héten hétfőn még bemutatták a tornateremben a szülőknek azt az általuk írt "musicalt", amelyben összefoglalták a négy évet, és nekem is írtak egy dalt. A szülők megkönnyezték, a siker nem maradt el, és ők bizonyították, hogy a különbözőségek ellenére is közösséggé váltak. 

Íme ŐK. "A IV. B"!

 

A most következő levél nekik szól, de talán megbocsájtják nekem, hogy ide írom, így ország-világ olvasni fogja. 

Kedves Lányok!

Elmúlt egy szűk hét, mióta újra együtt ültünk a 109-esben, és amennyire ismerjük egymást, biztosan arra számítottatok, hogy lesz egy levél, és ott fogom felolvasni. Persze van, aki talán már el is felejtette ezeket az összegző, olykor feddő, máskor dicsérő sorokat. 

Én viszont arra is emlékszem, hogy az utolsó előtti tanítási nap délutánján volt mindig az osztályozó konferencia, és akkor még az volt a szokás, hogy a diák csak az évzárón tudhatta meg az eredményét, ezért Emese és Ildikó rendszeresen megvártak csütörtök este a gimi előtt, kezükben egy szál, többnyire sárga rózsával, amit szigorúan mindig egy frekventált közterületről tulajdonítottak el, hogy mondjam meg, mi lett az eredmény. 

Persze nem tudták meg, maximum annyit húztak ki belőlem nagy unszolásra, hogy nem bukott meg senki. Azért a rózsa mindig "jött", és szertartássá vált az évek során ez a kis közjáték.

A múlt héten egy elegáns csokrot kaptam orchideákból, és egy megható és szép képet, pedig még bizonyítvány osztás sem volt. Pedig lehetett volna! 

Most tehát egy kollektív bizonyítvány következik. A tantárgyak nem a hagyományosak, de azt kijelenthetem, hogy sokkal fontosabbak, mint az iskolaiak!

MAGATARTÁS: JÓ

SZORGALOM: JELES

MAGYAR NYELV: JELES

MAGYAR IRODALOM: JELES

TÖRTÉNELEM: JÓ

OROSZ NYELV: ELÉGSÉGES

ANGOL NYELV: JÓ

NÉMET NYELV: JÓ

MATEMATIKA: JELES

FIZIKA: JELES

BIOLÓGIA: JELES

KÉMIA: JELES

FÖLDRAJZ: JELES

ÉNEK-ZENE: ELÉGSÉGES

TESTNEVELÉS: JELES

RAJZ: JELES

CSALÁD: JELES, DICSÉRETTEL

GYEREKNEVELÉS: JELES, DICSÉRETTEL

MUNKA: JELES, DICSÉRETTEL

ÉLETNEK NEVEZETT AKADÁLYPÁLYA: JELES, DICSÉRETTEL

KÖZÖSSÉG: JELES, DICSÉRETTEL

 A tovább haladás értékelése: FELSŐBB OSZTÁLYBA LÉPHET!

Jegyzet: 

A magatartás jegy azért csak "JÓ", mert a mai világban JÓ EMBERNEK lenni a legnagyobb dolog, és TI mindannyian JÓ EMBEREK vagytok! összetartjátok a családotokat, dolgoztok, figyeltek a gyerekeitekre, a körülöttetek lévőkre, a világra. A helyeteken vagytok, és ott álltok, ahova állítottak benneteket.

Szorgalom: "JELES", mert mindenki megalkotta magát, szakmát, hivatást szerzett, tanult, dolgozott, soha nem állt meg, és főleg nem adta fel!

Magyar nyelv: "JELES" . Mindenki tud még magyarul, és a gyerekeitek is tudni fognak ezen a szép és bonyolult anyanyelvünkön. Őrizzük együtt ezt az unokáinkban is!

Magyar irodalom: "JELES". Bár nem hangzottak el versidézetek, nem elemeztünk drámákat, de a mi közös regényünket tovább írjuk. Egyúttal házi feladat mindenkinek! Írjatok esszét, verset, dalt, bármit arról, hogy mit kaptatok az elmúlt 20 évben, és mit vártok a jövőtől! Határidő: 2018! Le fogom osztályozni!!!!!!!!!

Történelem: "JÓ". Hiába, ez egy férfias tudomány, és most is eléggé foghíjas az emlékezetetek! A források meg csak utólag kerültek elő! Irgum-burgum! Elő a képekkel, dalszövegekkel! 

Orosz nyelv: "ELÉGSÉGES". Egyáltalán emlékszik még rá valaki, hogy tanulta?

Angol, német nyelv: "JÓ". Jó azoknak, akik tudják még használni, beszélik, de mi van a többiekkel? Ki tudja...

Matematika: "JELES". Aki ebben a világban ki tudja számolni, hogy a havi jövedelme hogy lesz elég törlesztésre, rezsire, gyerekre, élelemre, ruhára, kocsira, élettársra, utazásra stb., az tudja a matekot, az biztos!

Fizika: "JELES". Mindenki ismeri és kiválóan alkalmazza a mozgás törvényeit. Időben megérkezett, megfelelő sebességgel mászta meg a lépcsőket, és egyébként is, aki ki tudta kalkulálni, hogy hogyan tud a tehetetlenség törvényével szemben előre haladni, az már rég megfejtette az örökmozgó törvényét is.

Biológia, kémia:"JELES". Csakazértis! "Az élet él, és élni akar." Fog is!

Földrajz: "JELES". Annak idején a térkép volt a legnagyobb ellenség! Ma meg minek? Van GPS, ha meg nincs, akkor van, aki segít!

Ének, rajz, testnevelés: "ELÉGSÉGES, JELES, JELES". Senki nem énekelt, senki nem gitározott, hova jutottunk? 5 év múlva számonkérés!!!!!!!!! A kép viszont gyönyörű, és gyerekcipelésből mindenki csillagos 5!

Család, gyereknevelés: "JELES, DICSÉRETTEL"!  Ennyi 3 gyerekes családot, ennyi szüleit gondozó, velük törődő embert egy helyen még soha nem láttam! Bravó! Ti vagytok az igazi bajnokok!

Munka: "JELES, DICSÉRETTEL". Mindenki dolgozik, mindenki küzd a maga helyén! GRATULÁLOK!

ÉLETNEK NEVEZETT AKADÁLYPÁLYA: JELES, DICSÉRETTEL. Mindannyian azt mondtátok, a helyeteken vagytok, boldogok vagytok, pedig bárki elmondhatná ennek akár az ellenkezőjét is. De nem! Itt mindenki küzd, menetel, harcol, és halad a maga útján!

KÖZÖSSÉG: JELES, DICSÉRETTEL. Itt voltunk együtt voltunk! Négyen hiányoztak, de remélem, ők is itt lesznek 5 év múlva! Bár kell nekünk 5 évet várni? Györgyi! Óriási köszönet mindenért, a szervezésért, a munkáért! Minden nagyon-nagyon JÓ volt!

A végére már nem sok maradt. 

Kedves Lányok!

Húsz éve átköltöttetek nekem egy akkor ismert slágert, és azóta is, ha a rádióban ez szól, mindig rátok gondolok. 

Most ezzel búcsúzom Tőletek, de azzal, hogy az általatok írt minden sor igaz most is!

"Ha úgy érzed, hogy senki se szeret,
Rohanj hozzám, melletted leszek én.
Éjszakánk már nem lehet ilyen,
De barátságunk védeni fog, ne félj!
Én is őrzöm arcomat, sajátodat te is félted.
Leláncolnád önmagad, s közben szabadságod
Kéred, visszakéred.

Holnap hajnalig ébren őrizzük álmunk.
Holnap hajnalig mindent rendben találunk.
Érints meg a lelkem még egyszer,
Érintsd meg és aztán engedj el.
Holnap hajnalig őszintén ölelj még,
Ölelj még."

MARADJUNK IV. B-SEK MINDENKOR!

http://www.youtube.com/watch?v=DQZHfXhbO5A

Sós tea

"Én várlak, hol az éjjel együtt jár a fény.

Én várlak, hol a mélyben is marad még remény.

Hol a hang és a szó egy dallá összeáll,

Hol a szíved is végre újra hazatalál."

(Gabriel B)

Ebben a nagy melegben valami hűsítő jutott eszembe. Gondolom, mindenki nehezen viseli, hogy éjjel-nappal izzad, hogy kiihatja a hűtőben lévő összes levet, mégis szomjas, és hogy a tusolás után egy perccel ugyanúgy izzad, mint előtte. Ezért most néhány hűsítő gondolatot osztok meg, hátha könnyebb lesz a hőséget elviselni.

Gimis koromban minden nyáron Gorzsán dolgoztam az állami gazdaságban némi zsebpénzért. Többnyire kukoricát címereztünk a dög melegben, és rengeteg teát ittunk. Egyszer valaki azt mondta, hogy egy Rejtő regényben épp most olvasta, hogy a sivatagban menetelő légionisták sós teát isznak. Gondolhatjátok, másnapra hoztunk sót a teához, persze fogalmunk sem volt, hogy mennyit kellene beletenni a bögre teába. Raktunk bele rendesen, aztán meg nem győztünk inni, mint az a bizonyos gödény. Végül úgy kifeküdtünk, hogy a kukorica közepén a fehér ingeinkből sátrat csináltunk, és ott lihegtünk a műszak felében. 

Azért van egy tanácsom: igenis igyatok sós teát, én is azt teszem 2 napja, és jól vagyok. De nem magamtól jutott eszembe, hanem egy önzetlen, kedves barátnőm javasolta, és bevált! Higgyetek neki, mert orvos, és talán a legemberségesebb mind közül, akit ismerek! Tehát egy bögre teába tegyél egy csipet sót, keverd össze, és jól leszel! És kívánom, hogy az ilyen egyszerű tanácsok legyenek olyanok számotokra is, mint nekem, egy azonnali és életmentő ajándék valakitől, aki gondol rám!

Egy másik történet is eszembe jutott. Lehet már vagy hat éve annak, hogy egy történelem órám volt az akkori 11.C osztállyal. Iszonyatosan fáradtan mentem be, lerogytam a tanári asztalhoz, és elkezdtem beírni a naplót. aki nem ismer, nem is tudja, hogy ilyenkor néma csönd van a teremben, többen az utolsó kenet feladásán gondolkoznak, hátha akkor nem felelnek. Általában is igaz, hogy az én óráimon nagy fegyelem van, és a légy zümmögését is stereoban lehet hallani, és elő nem fordulhat, hogy valaki engedély nélkül felálljon, pláne, hogy kimenjen. 

Ebben a csendben egyszer csak valaki megszólalt a hátsó sorokban:

- Tanárnő fáradt, rosszul van?

Azt hittem, hogy valami szellem szabadult be a sokat megélt 109-esbe. Felnéztem, hogy ugyan ki ez a bátor ember, aki kérdezés nélkül meg mer szólalni. Láttam, hogy többen elkezdték tördelni a kezüket, hogy most aztán mi lesz, kitör a vulkán? Leszakad az ég? De ekkor ugyanonnan újabb mondat érkezett:

- Moment, bitte!

És abban a pillanatban felállt egy lány, és kirohant a teremből. Sötét felhők gyülekeztek az égen, elővettem a legszigorúbb arcomat, és sötéten megkérdeztem:

- Ez meg hova ment?

Dermedt csönd volt a válasz, senki nem mert megmoccanni sem. "Szó bennszakad, hang fennakad, Lehellet megszegik. ..." De ekkor kinyílt az ajtó. A lány jött vissza. kezében egy energiaital volt. 

- Tanárnő, igya meg most, nehogy rosszul legyen!

Soha nem ittam sem előtte, sem azóta energia italt, de akkor igen. Reni és a 11. C vigyázott rám, figyelt rám akkor. Aztán sokszor azután is, többször várt a 0. órán forró kávé. 

Ma már tudom, hogy ők is "A 12. C" lettek! Talán maradnak is, de ez majd csak 10-20 év múlva derül ki!

Mi is tehát a legfontosabb ezekben a nehéz napokban? Egy jó szó, egy kis odaajándékozott idő, egy bögre sós tea! 

Mi az, ami életben tart, ami írásra késztet? Az, hogy kézzel foghatóan megtapasztalom, hogy vagyunk egymásnak, egymásért. 

Nektek is mondom, üzenem, hogy minden éjjelben benne lehet a fény, csak rajtunk múlik, hogy meggyújtjuk-e a lámpát! Én várok minden "lámpa-gyújtogatót"!

 

"Én várlak, hol az éjjel együtt jár a fény.

Én várlak, hol a mélyben is marad még remény.

Hol a hang és a szó egy dallá összeáll,

Hol a szíved is végre újra hazatalál."

(Gabriel B)

Lassan szeptember...

"A régi egyiptomiaknak volt egy szép gondolatuk a halálról. Mikor a lelkünk a mennyek kapujába ér, az istenek két kérdést tesznek fel. A válaszon múlik, hogy bebocsátást nyernek-e.

1. Leltél-e örömöt az életben?

2. Vittél-e örömöt mások életébe?" (Bakancslista)

Előre bocsátom, ez a bejegyzés nem egy valódi "bakancslistáról" fog szólni. Egyszerűen csak arról, hogy közeleg a szeptember, és elkezdtem készülni arra, hogy visszamenjek a katedrára, és hogy újra "hasznos tagja legyek a társadalomnak". Gondolom, sokak számára ismerős ez a mondat, az én generációm nap mint nap arra készült, azt hallotta, hogy hasznosnak kell lennie, és ez a "haszon" főleg a munkával volt kapcsolatos. 

Így most egy tervet fogok vázolni, hogy mit is akarok szeptembertől, és hogyan akarom megcsinálni. Az "akarom" ige nem véletlen a mondatban, néhány dologhoz biztos kell akaraterő is, mert lusta is vagyok, meg újabban elkap a gyengeség is, de akarom, hogy sikerüljön, és hiszem, hogyha egyedül nem megy, akkor lesz majd, aki segít! 

1. A legfontosabb, mert a többi tervem megvalósításának ez az alapja, hogy szeptembertől újra tanítani akarok. Vissza akarok menni az osztályomhoz! Valamikor júniusban volt itt egy küldöttség, és szomorú dolgokat meséltek arról, hogy mindaz, ami szeptembertől áprilisig kialakult köztünk, az semmivé vált. Újra veszekedések vannak, széthúzás, buta történetek a tanárokkal stb. Ezért most arra készülök, hogy újrakezdjünk mindent, és csakazértis mi legyünk "A 10. A"! Legyen ez egy "otthon" nekünk, ahol fejlődhetünk, ahol megvalósíthatjuk az álmainkat, ahol felkészülhetünk a "szárnyalásra". Meg vagyok győződve kedves lányok és fiúk, hogy nagy dolgok fognak történni, nem fogunk unatkozni, és a végén győzni fogunk! Hello! Ébresztő! Reszkessetek! Jövök! 
2. Van néhány tervem, amit szeretnék megvalósítani. Ezért most az is fontos, hogy mennyit áldozok majd a munkára. Évekig az volt a fontos, hogy minél több órám legyen. Ennek a legfőbb oka nyilván a pénz volt, de most megértettem, hogy nem csak ez a fontos. Persze, szükségem van rá, de nem minden áron! Nem akarom magam minden áron túlórákkal, plusz munkákkal terhelni! Most úgy gondolom, hogy egy délután a maximum, amit erre áldoznék, és délelőtt a kötelező óraszámot akarom nagyon jól teljesíteni! 
3. A szabadidőmben pedig új és régi dolgokat szeretnék csinálni. Elsődlegesen újra rendszeresen szeretnék úszni. Hetente legalább 3x akarok erre időt szánni.
4. Naponta akarok sétálni! Remélem, újra gyalog mehetek suliba, de ezen felül is szeretnék szép lassan, de egyre többet gyalogolni, mert jövőre szeretnék újra túrázni menni a hegyekbe. Szeretném bejárni Magyarországot, újra elmenni az Őrségbe, hosszabb távon végig járni a Kék túrát! És Apukám! Jövő tavasszal begyaloglunk Szegedre!
5. Szeretnék újra a Maroson "élni". Jó lenne kajakozni, és szeretnék motorcsónakot is vezetni! Imádom a vizet, a folyókat, tavakat, és a tengert!
6. Régóta foglalkoztat az íjászkodás. Remélem, találok olyan közösséget, ahol a korom ellenére is megtanítanak legalább alapfokon erre a szép tevékenységre. 
7. A vizekhez kapcsolódik, hogy szeretném kipróbálni a horgászatot. Valamikor nagyon régen, amikor ki sem látszottam a munkából, egy barátom azt mondta, hogy számára az lenne az igazi ünnep, ha a Tisza-parton látna engem horgászbottal kezembe egy helyben ülve! Kedves Janua! Igazad volt! Keresem a "botomat", az "emberemet", a helyemet, és küldök neked egy képet, ha sikerül!
8. Mióta elkezdtem írni, újra visszatért az a rég elfeledett emlékem, hogy regényt akarok írni. 14 évesen el is kezdtem IV. Béláról írni, aztán ez is, mint a vers írás, abbamaradt. Most újra érzek erre késztetést, de még gondolkozom, mert csak akkor van értelme, ha van igazi mondanivalóm, és örömet is okoz. 
9. Az is fontos, hogy legyen alkalmam feltöltődni. Ezért legalább fél évente szeretnék elmenni valahova kikapcsolódni legalább egy hosszabb hétvégére. Ezért is szeretnék utazni. Vannak meghívásaim máris Angliába és Dániába, de én itthon is szeretnék szétnézni, és főleg újra és újra elmenni a Balatonhoz!
10. Végül, de nem utolsó sorban pedig havonta legalább 1x elmenni színházba, moziba, koncertre, vagy csak beülni valahova. Hahó Kata! Ez neked is szól! 

Egy szóval sok tervem van, és remélem, hogy szép lassan, meg is tudom valósítani ezeket. Bár ahogy most visszaolvasom a listát, kicsit soknak tűnik, de sebaj, van idő! 

A végére azonban van egy +1. tervem is! Sokkal többet szeretnék szeretni! A "Vittél-e örömöt mások életébe?" kérdésre szeretnék sokkal pozitívabb választ adni mint eddig. Sokkal jobban szeretnék odafigyelni a családomra, a gyerekeimre, a szüleimre, a testvéremre mint eddig. És sokkal jobban szeretnék odafigyelni mindenkire, akivel az utamon találkozom. Talán ez lesz a legnehezebb, de AKAROM!

Ehhez találtam egy mottót is:

"Szeretni: elcsépelt szó.

Szeretni annyit jelent, mint igazán érdeklődni valaki iránt, figyelemmel fordulni felé. Tisztelni úgy, amilyen, sebeivel, sötétségével és szegénységével, de képességeivel, talán rejtett adományaival is.

Hinni benne, abban, hogy képes növekedni; akarni, hogy előre haladjon. Bolondul remélni benne: "te nem vagy elveszett ember, tudsz növekedni, szép dolgokat csinálni; én bízom benned". Örülni jelenlétének és szíve szépségének akkor is, ha kifelé még nem látszik. Elfogadni, hogy mély és tartós kapcsolatot kössünk vele, gyöngeségei és sebezhetősége, a lázadás vagy a depresszió lehetősége ellenére. Igen gyakran csak akkor érdeklődöm valaki iránt, ha érzem, hogy tudok valami jót tenni vele és így meglesz az az érzésem, hogy jóravaló ember vagyok. Rajta keresztül önmagamat szeretem. Saját magam képét keresem. De, ha az illető kezd zavarni, kérdőjeleket vet föl bennem, akkor korlátokat állítok, hogy védjem magam. Könnyű valakit szeretni, amikor ez kielégít, vagy azt az érzést nyújtja, hogy hasznos vagyok, sikerem van...

Szeretni egészen mást jelent. Eléggé kivetkőzni magamból ahhoz, hogy szívem a másik szívének ritmusára tudjon dobogni, hogy az ő szenvedése az enyém legyen. Részvéttel lenni."

(Jean Vanier)

U. i.: Nézzétek meg a Bakancslista c. filmet! Érdemes!

http://videa.hu/videok/film-animacio/bakancslista-2007-12-3gp-filmek-yabJzUdIeNkk4vdR