"Fáj a mosoly. Azt megoldjuk."

Mindenfélét hurcolunk magunkkal. Emlékeket, tárgyakat, embereket, örömöket, bánatokat, feladatokat, bűnöket és elszalasztott lehetőségeket. Néhány dologtól szabadulnánk - minden áron, néhányhoz meg ragaszkodunk - minden áron. Pedig egyik sem a tulajdonunk. 

Emlékszem, egyszer az egyik főiskolai órámon a tanár a tananyag előadása helyett azt mondta, hogy mindenki hunyja le a szemét, és képzelje magát a Tisza mellé. Megdöbbentünk mindannyian, kb. 20-an lehettünk, huszonévestől negyvenesig, de némi tartózkodás után mindenki lehunyta a szemét, és a csöndben hallgattuk a "folyónkat". Aztán egy hajót képzeltünk el, amire bepakolhattuk a fájdalmainkat, szomorúságainkat, elszalasztott lehetőségeinket, majd eloldoztuk a köteleket, és a hajóink elindultak a folyóval, és lassan távolodtak, majd eltűntek a látóhatár szélén. Jó érzés volt, és könnyebb lettem. Bár később néhány dolgomért visszamentem a hajómra, és még sokáig vittem tovább, de végül mégis be kellett látnom, hogy vannak olyan dolgok, amiket el kell engedni.

Ma egy kicsit írok arról, hogy mit jelent számomra a betegség. 

Múlt év szeptemberében náthával kezdődött. Furcsa volt, hogy 2 hét után is tüsszögtem, egyre jobban "bedugult" az orrom, és egyre náthásabb hangom lett. Két hétig itthon próbálkoztam mindenféle házi praktikákkal, aztán a körzeti orvos orrcseppet és antibiotikumot írt fel. Újabb 10 nap múlva a fül-orr-gégészeti szakrendelésen újabb orrcseppek, antibiotikumok, majd napi kezelések 1 hónapig. Allergia-teszt, tenyésztés, laborok, újabb gyógyszerek, bár az eredményeim negatívok voltak. November közepén kerültem a szegedi Fül-orr-gégészeti Klinikára. Újabb tenyésztés, amely egy baktériumot mutatott ki, majd 3 naponta endoszkópos arcüreg-mosás és újabb antibiotikumok, orrsprayk. Végül december 19-én egy 2 órás orrsövény és FESS-műtét. 

Gyakorlatilag nem volt karácsonyom, 2 nappal a műtét után hazaküldtek, de 23-tól 4-ig minden nap vissza kellett mennem. Közben persze újra dolgoztam, de továbbra is egyre rosszabbul voltam. Újabb tenyésztés, újabb vizsgálatok, újabb antibiotikumok. 

Március 5-én délután 4-kor az estis tanítványaim szóltak, hogy nem csukódik le a bal szemhéjam. Azonnal bevittek a klinikára. Két órás vizsgálat után átküldtek a neurológiára, ahol újabb 2 óra után sürgősségi CT-re küldtek. (Ez már a 2. volt egyébként.) Éjfél volt, amikor közölték, hogy megbénult az arcidegem, nem tudják, mitől, szedjek B vitamint. 

Semmi nem javult, sőt egyre rosszabb lett, naponta csak 2 órát aludtam az éjszakai fulladások miatt, végül március 26-ára újabb műtétet írtak ki. Egy óráig tartott az újabb műtét, majd nagyon lassú, fájdalmas lábadozás, és húsvétom sem volt. A szövettani eredményem sehogyan sem akart elkészülni, végül 3 hét után, egy szombat délelőtt közölte velem először a rossz hírt az orvosom, és ezután utaltak át a Hematológiai Klinikára.

Ekkor kezdődött az újabb kálvária. Két nap múlva egyetlen délelőtt alatt volt csontvelő biopsziám és lumbalpunctiom (agyvíz vétel). Aki egyiket is átélte, tudja, hogy mennyire fájdalmas mindkettő. 3 nap múlva PET CT vizsgálat Kecskeméten, ahol radioaktív anyaggal töltik fel az egész testet, és 30 percig fekszel egy csőben, hogy rengeteg képet készítsenek rólad. Utána fél napig sugárzol, mint Csernobil.

Másnap volt az első kemoterápiám, ami 7 óráig csöpög be a vénámba. 

Szerencsétlenségemre nagyon rosszak a vénáim, így két hete egy portot ültettek be a mellkasomba, és a 2. kemót már ezen keresztül kaptam ismét 7 óráig. 

Azok, akik a betegségemről akarnak tudni valamit, mert hasonlóban szenvednek, talán tudni akarják, hogy mindez milyen hatással van rám. Minimális hányingerem volt eddig utána, amire adtak gyógyszert, egyébként is minden ilyen kezelés után még 5 napig gyógyszereket is kell szednem a mellékhatások kialakulása ellen. Leginkább a gyomorfájást kell elviselnem, némi hidegrázást, és azt, hogy váratlanul rám tör olyan fáradtság, mintha egyfolytában 2 hektár hagymát kapáltam volna a tűző napon. Ilyenkor muszáj lefeküdnöm, mert eldőlnék, mint egy zsák búza. 

Az orvosom azt mondta, hogy naponta egyek zöldséget, gyümölcsöt, és sétáljak, mert ha egyszer befekszem az ágyba, onnan nagyon nehezen keltenek ki. Azt is mondta, hogy húzzak egy vonalat, ami eddig volt, az elmúlt, és koncentráljak a mostra, és döntsem el, hogy meg akarok-e gyógyulni.

Eldöntöttem, MEG AKAROK GYÓGYULNI!

4 kemó vár még rám, a 3. után újabb PET CT. Csinálom, mert ez az ára a sikernek.

"Fáj a mosoly. Azt megoldjuk." 

A betegség, betegség. A mosoly meg mosoly. Lehetne dühöngeni, elönthetne a "Nagy Szomorúság" ("A viskó" c. regényből, melegen ajánlom az elolvasását!), sajnáltathatnám magam, de ezt mindenki megtehetné, mert mindenkinek megvannak a terhei. Inkább másokra figyelek. 

Egy fiú feküdt mellettem a múltkor. 22 éves, 11.-es volt, amikor beteg lett. A kezelések miatt sokat hiányzott. Nehezen, de leérettségizett, de mivel ez kevés volt a továbbtanuláshoz, újra érettségizett, mikor túl volt az első szakaszon. Felvették egyetemre, de egy év után újra kezdődtek a tünetei. És most újra harcol. Külföldi műtétre vár, de addig is nyelvet tanul, szerzett egy OKJ-s könyvelői szakmát távoktatással. 

ÉS:      MOSOLYOG!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Sokat beszélgettünk, van időnk, amíg befolyik a sok méreg. Mosolygunk, mert kisütött a nap, mosolygunk, mert jön a barátnője, mosolygunk, mert mindketten piros löttyöt is kapunk, mosolygunk, mert nekem is portom lesz, mosolygunk, mert megszelídítettük az egyébként "lópokrócnak" tartott orvosunkat. Mosolygunk, mert banánt eszünk az ágyban, pedig anyukám mindig azt mondta, hogy ágyban nem eszünk! Mosolygunk, mert mindjárt vége, és mehetünk haza, és különben is lejárt a műszak. Megoldjuk. és mosolygunk, mert meg tudjuk oldani! MI, én, egyedül, bírjuk! Fáj, amikor mosolygunk, de ezt tudjuk adni a fáradt ápolónknak, a látogatóinknak, az értünk aggódóknak. 

Tehát mosolyogni tessék! Ezért is ajánlom Janikovszky Éva novelláit! Mosolyogni tessék!

"Mosolyogni tessék! Persze nem szüntelenül, nem reggeltől estig, de bujkáljon bennünk a mosoly - minden eshetőségre készen - , hogy bármikor felragyoghasson. Mert a mosoly, meggyőződésem szerint, mindig egy kis fényt hoz az életünkbe, meg a máséba is. Kicsike fény , de sok kicsi, mint tudjuk, sokra megy.. Amennyire igaz az a mondás, hogy derűre ború, legalább annyira igaz, hogy borúra meg derű. Csak arra kell vigyáznunk, hogy a végére is maradjon egy kis derű."

"Te nem csak egy hullám vagy, hanem az óceán egy része!" (Leckék az életről)

Valakinek nem is olyan régen azt mondtam, hogy nem vagyok író, és még levelet is kínnal írok. Aztán tegnap felrobbant egy "csoda bomba", és úgy tűnik, hogy az óceán része lettem.

A tegnapelőttöt a tegnaptól egy bejegyzés választja csak el, de mégis elindult valami. 3 órán belül 30 új ismerősöm lett a legnagyobb közösségi portálon, és kb. 40 különböző üzenetet kaptam, melyek egyenként is óriási meglepetést okoztak. 

Ez nem az a hely, ahol válaszolni fogok ezekre, de összegzésként egy óriási KÖSZÖNET mindenkinek! A tegnapi és a mai napnak ezek a csodái! Soha életemben nem gondoltam volna, hogy ennyi embernek fontos az, hogy olvassa, amit írok, és soha nem gondoltam volna, hogy ennyi embernek fontos, hogy mi van velem. Ady Endre jutott eszembe minderről, és ezt küldöm ma:

"Napsugarak zugása, amit hallok,
Számban nevednek jó ize van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,..

Ma köszönöm, hogy te voltál ott,
Hol éreztem az életemet
S hol dőltek, épültek az oltárok."

Szeretnék azért néhány dolgot most leszögezni. Nem azért írok blogot, hogy lefoglaljam magam, vagy kiszellőztessem a lelkem. Nem azért, hogy "nyavalyogjak", hogy sajnáltassam magam, vagy hogy megnyugodjak. És lehet, hogy nem is minden nap tudok majd írni. 

Számomra ez egy nagy feladat, valami olyasmi, amikor azt érzi az ember, hogy nem tarthatja meg magának a kincseit, mert azokat "tartóra kell tenni, hogy mindenki lássa". Én boldogságot akarok adni, és ha csak annyi történik, hogy egy kicsit elmosolyodsz akkor, amikor olvasol, már megtörtént a csoda, de ha nem, az sem baj. 

Egy 1692-ből Baltimore-ból származó áldással zárom ezeket a gondolatokat:

"Haladj nyugodtan a lárma és sietség közepette, és emlékezz arra a békére, ami létezhet a csöndben! Elidegenedés nélkül élj úgy, hogy jó kapcsolatod legyen az emberekkel! Mondd ki finoman és világosan az igazságot; és hallgass meg másokat, még az egyszerű és tudatlan lelkeket is; nekik is megvan a saját történetük.

Ne hasonlítsd magad senkihez; ezzel kockáztatnád, hogy léhává és hivalkodóvá válsz. Mindig vannak Nálad nagyobbak is, kisebbek is. Örvendj a terveidnek ugyanúgy, mint a teljesítményeidnek! Törődj a hivatásoddal, még ha mégoly szerény is; ez igazi érték az idők változó virágzásában.

Légy óvatos a Veled történtekkel kapcsolatban, hiszen a világ tele van csalásokkal. De ne légy vak, ami a bátorságot és a lelkierőt illeti, mert ez létezik. Sok ember keresi a nagy ideálokat; és az életben mindenütt meg lehet látni a hősiességet. Légy önmagad! Különösen ne színleld a barátságot! Ezenfelül ne légy cinikus a szerelemben, mert az - minden esetleges terméketlenségével és kiábrándulásával együtt is - ugyanolyan örök, mint a fű.

Fogadd szívesen az évek tanulságait, emelt fővel hagyva magad mögött, lemondva a fiatalságodról. Szilárdítsd meg a lélek azon képességét, hogy megvédhesd magad váratlan szerencsétlenségben! De ne bosszantsd magad agyrémekkel! Sok félelem születik fáradtság és magány miatt. Egy egészséges fegyelmen túl légy jó magadhoz! Te a világmindenség gyermeke vagy, nem kevésbé, mint a fák és a csillagok; jogod van itt lenni! És függetlenül attól, hogy Számodra világos vagy nem, a világmindenség úgy halad a maga útján, ahogy kell.

Találd meg a békét Istennel, bármi legyen az elképzelésed róla, és bármilyen munkáid vagy álmaid legyenek, őrizd meg az élet hangos zűrzavarában a békét a lelkedben! Minden álnokságával, unalmas gondjaival és összetört álmaival 

a világ mégis szép!" 

A betegségről meg annyit, hogy ma nagyon jól vagyok. Valaki ajánlott egy filmet, egy gyönyörű, elgondolkoztató filmet, nézze meg, aki teheti. A címe: Leckék az életről

https://www.youtube.com/watch?v=rO9h5Mp71Iw

A mai utolsó két mondat innen való, és bennem most ez visszhangzik állandóan:

"Miért érzik úgy az emberek, hogy a levegőt szavakkal kell megtölteni?"

"Szeretnünk kell egymást, vagy meghalunk." 

És kaptam egy gyönyörű dalt is:

https://www.youtube.com/watch?v=qPCwPe4Tk-4

MINDENT KÖSZÖNÖK!

"Nagyobb boldogság adni, mint kapni."

Azt hiszem, fontos pillanathoz érkeztem a mai napon. Elhatároztam, hogy leírom a bennem születő gondolatokat. Nem gondolom, hogy ezek túlságosan fontosak a világ számára, valószínűleg nagyon is feleslegesek. Nincsenek világot megváltó terveim, inkább csak egyfajta összegzésre, önmagammal való szembenézésre törekszem, amikor elkezdem ezt a "kalandot". 

Miért pont most? 

2013. április 23-án új fejezet kezdődött az életemben. Ekkor közölte velem az orvos, hogy "diffúz B-sejtes lymphomám", más néven Non-Hodgkin lymphomám van. Azóta pontosan 6 hét telt el. Sokféle vizsgálaton estem túl, és 2 kemoterápián is. Most éppen jól vagyok, és kihasználom az alkalmat, hogy írjak.

Nem akarok azonban csak ezzel foglalkozni. Lesznek olyan bejegyzések, amikor ez lesz a téma, de annyi minden érdekel, hogy inkább ezekről fogok beszámolni. 

A fő téma pedig a "CSODA" lesz. Azon a "bizonyos" nehéz napon ugyanis elhatároztam, hogy történjen bármi, ettől kezdve arra törekszem, hogy mindenki, aki velem találkozik bármilyen formában, boldogabb, nyugodtabb legyen a búcsúzás után, mint előtte. Tudom, ezt sokan máris bolondságnak tartják, én nem. Csodák pedig vannak, és ezek azok, amelyeket el kell mesélni. 

A bejegyzés címe nem véletlen, 1993-ban kaptam egy számomra nagyon fontos embertől. Egyfajta mottó, ami szerint próbálok élni, még ha sokszor nem is sikerül. Egyfajta ars poetica lesz ez a továbbiakban is.

Akkor következzen az első csoda!

"A sas szárnyalni kezdett, és röptében benne volt minden mondanivalója." 

(Miért éppen Alaszka?)

Tanár vagyok immáron 31 éve. 6 hete még egy gimnáziumban tanítottam történelmet, társadalomismeretet és etikát. Heti 34 órám volt, mert egy esti gimnáziumban is tanítok. Sok-sok évig az volt a legnehezebb a pályámon, hogy nem látom a munkám eredményét. Szerintem egyetlen tanár sem lehet abban biztos, hogy az az eredmény, amit a tanítványa elért, tőle függ. Ez nem olyan, mint a kapálás, hogy előttem a gaz, mögöttem meg a tiszta föld, nagyon sok körülmény szerencsés együttállása kell bármiféle kis dologhoz. Sokszor éltem meg kudarcot is. 

Ennyi év után kezdtem már kiégni is. Tavaly ilyenkor ballagott el egy osztályom, és úgy gondoltam, hogy elég öreg vagyok már ahhoz, hogy ne legyen új. Aztán mégis rábeszéltek egy újabbra. 

Tavaly nyár végén döbbentem rá, hogy ez már nem vicc, itt tényleg kezdődik... Semmi ötletem nem volt, hogy mit is kezdjek én újra 14 évesekkel, de az utolsó napokban eszembe jutott, hogy mi lenne, ha a volt tanítványaimhoz fordulnék. A megvalósítást az is segítette, hogy zárt fb csoportok jöttek létre, ahol egymással beszélgettek, találkozót szerveztek. A '93-as osztályom, "A IV. B" szinte azonnal reagált a kérésre, és sokan írtak ismeretlenül az újaknak. Fantasztikus dolgokat! Azóta is kapcsolatban vagyunk.

Aztán néhány hete elkezdett terjedni a hír, hogy beteg vagyok. Sok levelet, telefont, üzenetet kaptam, de közülük volt egy, ami válasz volt a kiégésre, arra, hogy van-e értelme a munkának.

Valaki azt írta: 

"Hát mit is mondhatnék, jobban örültem volna, ha mondjuk azt írod, hogy a rossz hír "csupán" annyi, hogy elárverezi a bank a házad, mert akkor simán azt írtam volna, hogy sebaj, gyere ki Angliába, nálunk mindig van hely...  Mit szólnál egy londoni kiránduláshoz a kaland végén?"

Azóta is ezen gondolkozom. Vajon nem az-e a legnagyobb dolog a világon, ha érdek nélkül adunk, nem várva semmit? Vajon nem az-e a lényeg, hogy megtegyük, amit megtehetünk az adott pillanatban? Vajon nem az számít-e, hogy odaadjuk magunkat teljesen, nem tartva meg semmit? 

    "A sas szárnyalni kezdett, és röptében benne volt minden mondanivalója." 

Elég megtenni azt, amit tudunk. Elég, ha adjuk magunkat, és nem méricskélünk, és nem akarunk birtokolni. Én szárnyalni szeretnék! És megérkezni.