"Fáj a mosoly. Azt megoldjuk."

Mindenfélét hurcolunk magunkkal. Emlékeket, tárgyakat, embereket, örömöket, bánatokat, feladatokat, bűnöket és elszalasztott lehetőségeket. Néhány dologtól szabadulnánk - minden áron, néhányhoz meg ragaszkodunk - minden áron. Pedig egyik sem a tulajdonunk. 

Emlékszem, egyszer az egyik főiskolai órámon a tanár a tananyag előadása helyett azt mondta, hogy mindenki hunyja le a szemét, és képzelje magát a Tisza mellé. Megdöbbentünk mindannyian, kb. 20-an lehettünk, huszonévestől negyvenesig, de némi tartózkodás után mindenki lehunyta a szemét, és a csöndben hallgattuk a "folyónkat". Aztán egy hajót képzeltünk el, amire bepakolhattuk a fájdalmainkat, szomorúságainkat, elszalasztott lehetőségeinket, majd eloldoztuk a köteleket, és a hajóink elindultak a folyóval, és lassan távolodtak, majd eltűntek a látóhatár szélén. Jó érzés volt, és könnyebb lettem. Bár később néhány dolgomért visszamentem a hajómra, és még sokáig vittem tovább, de végül mégis be kellett látnom, hogy vannak olyan dolgok, amiket el kell engedni.

Ma egy kicsit írok arról, hogy mit jelent számomra a betegség. 

Múlt év szeptemberében náthával kezdődött. Furcsa volt, hogy 2 hét után is tüsszögtem, egyre jobban "bedugult" az orrom, és egyre náthásabb hangom lett. Két hétig itthon próbálkoztam mindenféle házi praktikákkal, aztán a körzeti orvos orrcseppet és antibiotikumot írt fel. Újabb 10 nap múlva a fül-orr-gégészeti szakrendelésen újabb orrcseppek, antibiotikumok, majd napi kezelések 1 hónapig. Allergia-teszt, tenyésztés, laborok, újabb gyógyszerek, bár az eredményeim negatívok voltak. November közepén kerültem a szegedi Fül-orr-gégészeti Klinikára. Újabb tenyésztés, amely egy baktériumot mutatott ki, majd 3 naponta endoszkópos arcüreg-mosás és újabb antibiotikumok, orrsprayk. Végül december 19-én egy 2 órás orrsövény és FESS-műtét. 

Gyakorlatilag nem volt karácsonyom, 2 nappal a műtét után hazaküldtek, de 23-tól 4-ig minden nap vissza kellett mennem. Közben persze újra dolgoztam, de továbbra is egyre rosszabbul voltam. Újabb tenyésztés, újabb vizsgálatok, újabb antibiotikumok. 

Március 5-én délután 4-kor az estis tanítványaim szóltak, hogy nem csukódik le a bal szemhéjam. Azonnal bevittek a klinikára. Két órás vizsgálat után átküldtek a neurológiára, ahol újabb 2 óra után sürgősségi CT-re küldtek. (Ez már a 2. volt egyébként.) Éjfél volt, amikor közölték, hogy megbénult az arcidegem, nem tudják, mitől, szedjek B vitamint. 

Semmi nem javult, sőt egyre rosszabb lett, naponta csak 2 órát aludtam az éjszakai fulladások miatt, végül március 26-ára újabb műtétet írtak ki. Egy óráig tartott az újabb műtét, majd nagyon lassú, fájdalmas lábadozás, és húsvétom sem volt. A szövettani eredményem sehogyan sem akart elkészülni, végül 3 hét után, egy szombat délelőtt közölte velem először a rossz hírt az orvosom, és ezután utaltak át a Hematológiai Klinikára.

Ekkor kezdődött az újabb kálvária. Két nap múlva egyetlen délelőtt alatt volt csontvelő biopsziám és lumbalpunctiom (agyvíz vétel). Aki egyiket is átélte, tudja, hogy mennyire fájdalmas mindkettő. 3 nap múlva PET CT vizsgálat Kecskeméten, ahol radioaktív anyaggal töltik fel az egész testet, és 30 percig fekszel egy csőben, hogy rengeteg képet készítsenek rólad. Utána fél napig sugárzol, mint Csernobil.

Másnap volt az első kemoterápiám, ami 7 óráig csöpög be a vénámba. 

Szerencsétlenségemre nagyon rosszak a vénáim, így két hete egy portot ültettek be a mellkasomba, és a 2. kemót már ezen keresztül kaptam ismét 7 óráig. 

Azok, akik a betegségemről akarnak tudni valamit, mert hasonlóban szenvednek, talán tudni akarják, hogy mindez milyen hatással van rám. Minimális hányingerem volt eddig utána, amire adtak gyógyszert, egyébként is minden ilyen kezelés után még 5 napig gyógyszereket is kell szednem a mellékhatások kialakulása ellen. Leginkább a gyomorfájást kell elviselnem, némi hidegrázást, és azt, hogy váratlanul rám tör olyan fáradtság, mintha egyfolytában 2 hektár hagymát kapáltam volna a tűző napon. Ilyenkor muszáj lefeküdnöm, mert eldőlnék, mint egy zsák búza. 

Az orvosom azt mondta, hogy naponta egyek zöldséget, gyümölcsöt, és sétáljak, mert ha egyszer befekszem az ágyba, onnan nagyon nehezen keltenek ki. Azt is mondta, hogy húzzak egy vonalat, ami eddig volt, az elmúlt, és koncentráljak a mostra, és döntsem el, hogy meg akarok-e gyógyulni.

Eldöntöttem, MEG AKAROK GYÓGYULNI!

4 kemó vár még rám, a 3. után újabb PET CT. Csinálom, mert ez az ára a sikernek.

"Fáj a mosoly. Azt megoldjuk." 

A betegség, betegség. A mosoly meg mosoly. Lehetne dühöngeni, elönthetne a "Nagy Szomorúság" ("A viskó" c. regényből, melegen ajánlom az elolvasását!), sajnáltathatnám magam, de ezt mindenki megtehetné, mert mindenkinek megvannak a terhei. Inkább másokra figyelek. 

Egy fiú feküdt mellettem a múltkor. 22 éves, 11.-es volt, amikor beteg lett. A kezelések miatt sokat hiányzott. Nehezen, de leérettségizett, de mivel ez kevés volt a továbbtanuláshoz, újra érettségizett, mikor túl volt az első szakaszon. Felvették egyetemre, de egy év után újra kezdődtek a tünetei. És most újra harcol. Külföldi műtétre vár, de addig is nyelvet tanul, szerzett egy OKJ-s könyvelői szakmát távoktatással. 

ÉS:      MOSOLYOG!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Sokat beszélgettünk, van időnk, amíg befolyik a sok méreg. Mosolygunk, mert kisütött a nap, mosolygunk, mert jön a barátnője, mosolygunk, mert mindketten piros löttyöt is kapunk, mosolygunk, mert nekem is portom lesz, mosolygunk, mert megszelídítettük az egyébként "lópokrócnak" tartott orvosunkat. Mosolygunk, mert banánt eszünk az ágyban, pedig anyukám mindig azt mondta, hogy ágyban nem eszünk! Mosolygunk, mert mindjárt vége, és mehetünk haza, és különben is lejárt a műszak. Megoldjuk. és mosolygunk, mert meg tudjuk oldani! MI, én, egyedül, bírjuk! Fáj, amikor mosolygunk, de ezt tudjuk adni a fáradt ápolónknak, a látogatóinknak, az értünk aggódóknak. 

Tehát mosolyogni tessék! Ezért is ajánlom Janikovszky Éva novelláit! Mosolyogni tessék!

"Mosolyogni tessék! Persze nem szüntelenül, nem reggeltől estig, de bujkáljon bennünk a mosoly - minden eshetőségre készen - , hogy bármikor felragyoghasson. Mert a mosoly, meggyőződésem szerint, mindig egy kis fényt hoz az életünkbe, meg a máséba is. Kicsike fény , de sok kicsi, mint tudjuk, sokra megy.. Amennyire igaz az a mondás, hogy derűre ború, legalább annyira igaz, hogy borúra meg derű. Csak arra kell vigyáznunk, hogy a végére is maradjon egy kis derű."