"Isten igazságos, a Szeretet él, és megengedte a Földnek, hogy tovább forogjon!"

(Amynek ítélve)

Ma ünnep van, és ez egy jó alkalom arra, hogy újrakezdjem a bejegyzéseket.

Újra a hematológián fekszem. Sajnos nem jók az eredményeim, így újra megpróbálnak kezelni, majd kiderül, hogy milyen eredménnyel. Most már tényleg elmondhatom, hogy minden, ami velem történik, Isten kezében van, nála a terv arról, hogy mi lesz. 

De nem vagyok szomorú. Harcolok, mint eddig, mert úgy érzem, ez a küldetésem. Van kiért és van miért. A szüleim, a gyerekeim számítanak rám, és én igyekszem őket úgy szeretni, hogy mindent megteszek a gyógyulásomért, Tudom, hogy szükségük van rám, és még nekem is vannak terveim.

Ma azt is elhatároztam, hogy ezeket a lélekölőnek tűnő napokat megpróbálom úgy átvészelni, hogy minden nap lejegyzem, ami jó és szép dolog történik velem. Én ezt a "csokrot" tudom most átadni mindenkinek, de elsősorban a szeretteimnek. 

Tegnap és ma is az előző kezelésem alatt már megismert nővérek voltak benn. Szinte családtagként üdvözöltek. Sehol ebben a magyar egészségügyben nem találkoztam még ennyi szakértelemmel párosult empátiával, odafigyeléssel, mint itt a szegedi hematológián. Egy mindennapos csoda, ahogy éjjel-nappal van valaki, aki jön, kezel, és ha mást nem is, de egy kedves szót mond a szuri mellé. Szinte soha nem ülnek le, csak amikor átadják az osztályt a váltásnak, éjjel is ugyanúgy jönnek, mint nappal. Az orvosok kedvesek, és a tudásuk maximumát adják. Már nagyon sok hét van mögöttem, de mindig ugyanazt tapasztalom, nehéz betegek súlyos betegségekkel küszködünk, de előbb-utóbb mindenki családtagnak érezheti magát, mert odafigyelnek rá, mert ismerik, mert együtt éreznek vele, mert törődnek a rokonokkal vendégekkel is. Ezek az igazi hétköznapi csodák! Kedves Csilla, Rita, Edit, Józsi nővérek, ápolók, köszönöm Önöknek a mindennapi csodákat, mert ez segít élni, jól megélni a jelen pillanatokat!

Ma bejött a nagyobb fiam, hozott néhány dolgot, és olyan jó volt beszélgetni vele az élet dolgairól úgy, mint két felnőtt, de úgy is, mint 2 jó barát. Sok harc van mögöttünk, de azt hiszem, talán már nem csak szülő-gyermek kapcsolatban állunk, hanem barátok is vagyunk, akik meghallgatják egymást. Tegnap, amikor Gábor volt itt, ugyanezt éreztem, barátok lettünk.

Margóca is meglátogatott, és pont azt a két sütit hozta, amit most a legjobban kívántam, almás pitét és pogácsát. Ez az eggyéválás, mindig azt kapom, amit szeretek. Ez a gondoskodás magasiskolája. 

Ez volt tehát a 2. nap a klinikán, a csodák napja! 

Ma megnéztem egy filmet, a címe Quartett, mindenkinek meleg szívvel csak ajánlani tudom!

Végre!

Az elmúlt majdnem 2 hónapot a szegedi onkológiai klinika alagsorában töltöttem. Itt kaptam 20 adag "normál" sugarat  4 helyre az arcomra. Majd ezután még 9 nagyobb dózist ugyanoda. Nem volt könnyű, nem volt egyszerű. Minden nap betegszállítókkal mentem-jöttem, annak minden előnyével és hátrányával.

De most röviden, és lényegretörően, túl vagyok a kezeléseken, mellékhatások vannak, de azok most tényleg mellékesek. Szombaton délután voltam CT vizsgálaton, ma tudtam meg az eredményt.

Nem találtak az arcomon sugárzó pontokat, vagyis ELTŰNTEK A LYMPHÓMÁK!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Nagyon remélem, hogy örökre! Az adjunktusnő azt mondta, hogy mehetek dolgozni, így 21-től újra tanár vagyok!

MINDENKINEK, AKI AGGÓDOTT, IMÁDKOZOTT ÉRTEM, ŐRIÁSI KÖSZÖNETTEL TARTOZOM! NEM IS TUDOM, HOGY HOGYAN LEHET MEGKÖSZÖNNI EGY ÉLETET!

NAGYON-NAGYON KÖSZÖNÖM! NAGYON BOLDOG VAGYOK!!!!

Mozgás, sport!

A mai feljegyzés egy új gondolat megfogalmazása. Most először fordulok mindenkihez, aki erre az oldalra látogat, aki olvassa a soraimat, hogy segítsen együtt gondolkodni, adjon tanácsot, ha tud, és ha kedve van, akkor csináljuk együtt mindazt, ami megvalósítható.

Az elmúlt hetekben, hónapokban nagyon sok időt töltöttem négy fal között. Eleinte feküdtem, aztán nagy élmény volt, hogy viszonylag hosszabb időt tudtam ülni, később járkálni kezdtem az udvaron, és az, hogy egy hete már nem csak a kezelésekkor lépek ki a kapun, hanem megpróbálok újra normális életet élni (boltba menni, autót vezetni, ügyeket intézni), a gyógytornászomnak köszönhető, aki fantasztikus munkát végzett, mert elgyötört fizikumomat gyógyszerek nélkül sikerült újra használható állapotba hozni speciális tornagyakorlatok segítségével. Lassan erősödöm, és ezt az állapotot szeretném tovább fokozni.

Fiatal koromban rengeteget sportoltam, van egy doboznyi érmem mindenféle sportágból. Imádtam túrázni a hegyekben, és máig tartó szerelmem az úszás, ez hiányzik most is a legjobban, de amíg az orvosaim meg nem engedik, hogy újra uszodába járjak, vagyis a vérképem még nem érte el azt a szintet, amivel ellent tud állni a fertőzésveszélynek, addig még várnom kell. 

Viszont egyre inkább érzem, hogy szükségem van rendszeres mozgásra, nagyon nagy szó: SPORTRA! Fizikailag megerősítene, de ami ennél sokkal fontosabbnak tűnik, segítene lelkileg is megújulni, mert bármilyen kis sikerélmény, ami a saját erőfeszítéseim eredménye, endorfint (milyen tudományos szavak jutnak eszembe) szabadít fel bennem, és most óriási szükségem van örömre! 

Már írtam a nagy tervről, a park körbe futásáról is. De ez csak egy állomás! Szerintem sokan vannak itt a környéken hozzám hasonlóan olyanok, akik hasonlóan gondolkoznak, hasonló állapotban vannak, és nem igazán tudják, hogy hogyan induljanak el, mit csináljanak. 

Ezért is kérem minden idelátogató segítségét, ötleteit, tanácsait, mit ajánlotok? Hogyan kezdjek hozzá? Vannak mások is, akik csatlakoznának? 

Futni most nem tudok, de olvastam a nordic walkingról, de minden más forma is érdekelne, amit elkezdhetnék. Tudom, hogy az írásaimat 3-400 ember olvassa szerte a világból. Talán akad valaki, aki segíteni, aki megosztaná a gondolait velem. Előre is köszönöm mindenki segítségét!

“Ha nem repülhetsz, fuss! Ha nem futhatsz, menj!

Ha nem mehetsz, csússz! De bárhogy is legyen: mozogj! 

/Ifjabb dr. Martin Luther King/

14+2

Nagyon régen nem írtam... Nem tudtam, nem voltam rá képes... Gondolom, ezeket a sorokat kevesen fogják olvasni, de nem baj, ez egy napló, és most újra megértek bennem gondolatok, amik kikívánkoznak. sok minden történt, túl sok minden, amikről nem akarok írni. De minden ilyen mondat után kérdéseket kapok, ezért annyit mégis mondanék, hogy július 12-én letelt a 100 nap steril szobás időszak. Mindenkinek, aki segített abban, hogy hazajöhessek, hogy legyen szobám, hogy speciálisan étkezhessem, nagyon-nagy köszönettel tartozom. 

Eleinte nagyon gyenge voltam, ezért különösen nagy köszönettel tartozom a makói ENI áldozatos gondozóinak, a gyógytornászomnak, a vezetőknek, akik a hét minden napján biztosították számomra ezt a különleges lehetőséget. Egyben mindenkit arra biztatok, hogy ha szüksége lenne hasonló ellátásra, keresse fel őket, nagyszerű emberek áldozatos munkájának köszönhetem, hogy megerősödtem. A szakértelem, a kedvesség, a szolgálatkészség azok a jelzők, amik eszembe jutnak erről az időről. Még egyszer köszönet érte!

A másik megrendítő esemény Erika húgom "átmenetele" volt. Tudom, hogy sokan nem értik ezt az igét, azt hiszem, az olasz nyelvből ered ez a magyartalannak tűnő megfogalmazás. Én mégis ezt használom, mert számomra a földi élet és földön túli élet összefügg, és hiszem, hogy Ő átment abba a másik világba, ahonnan még nem tért meg utazó. Még nem vagyok képes erről írni, majd egyszer, de Ő van! Az örök jelenben létezik, ahol már minden más: "Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik." (1 Kor 2.9). 

Maradok tehát a jelenben, és innen kezdem újra. Június 17-én voltam Kecskeméten újabb PET CT vizsgálaton, ezen a felvételen még mindig találtak aktív lymphomás sejteket az arcomon és a homlokomon, ezért július 3-a óta sugárkezelést kapok a szegedi onkológiai klinikán. Minden hétköznap betegszállítóval visznek be és hoznak haza. Remélem, ez után már tényleg rendben leszek! Nem tudom, mennyi kezelést fogok kapni, ez az eredményességtől függ, de haladok, ma voltam a 14.-en, tegnap óta az eddigi 3 pont helyett már 4-et sugaraznak, ez a címben jelzett 2-es szám.

Az arcom erősen kezd hasonlítani Quasimodoéra, de sok a különbség is köztünk. A legfontosabb, hogy én még nem tudok ugrálni a padláson, kötélen sem tudok függeszkedni, viszont egyáltalán nincs púpom, és hála a gyógytornásznak, már nem fáj a gerincem sem! A bőröm meg rendbe fog jönni, ha vége ennek az egésznek, ha marad némi barnaság, legalább könnyebben fel fogtok ismerni, mert ezek a csaták emlékei lesznek, és ahhoz, hogy én, én legyek, ez is szükséges! Belőlem csak egy van, mint mindenki másból, és a foltjaimért komolyan megdolgozom! Szombat óta újra ki merek menni az utcára, elmegyek boltba, és lassan elkezdek majd edzeni is az új futópályán, ha nem zavarom ezzel a profikat, mert nem felejtettem el, hogy megígértem, újra körbefutjuk a parkot! Eddzetek, mert az 1978-as IV. C a JAG-ból futni akar és fog is, és hogy hányan csatlakoznak hozzánk mások, az csak a jövő titka!

Az első bejegyzés megírásakor megígértem, hogy úgy fogok írni, hogy mindenki, aki velem találkozik, boldogabb legyen azután, mint a találkozás előtt volt. ezért sem írtam eddig, de most azt hiszem, írnom kell! 

Amíg várom a kezelést, a betegszállító kocsit, sok időm van olvasni a fiamtól kölcsön kapott tableten. Rengeteg dühös hozzászólást, egymást bántó megjegyzést látok. A kocsiból kinézve olykor borzalmas reklámok kerülnek a látómezőmbe, sokszor nehéz emberekkel utazom együtt, akik csak morognak, mérgelődnek, olykor feleslegesen okoskodnak. Én nem ezt akarom! Hiszem, hogy "létezik egy másik emberiség" is. Nekem is változni kell! Nincs időm haragudni, mérgelődni. 

Ma az egyik beteg, akivel már sokadszorra utazunk együtt, és sokszor beszél, néha kioktat mindenkit, mellém került. Bennem is ott volt a feszültség, hogy nem fog békén hagyni. Aztán egyszer csak azt mondta, jó, hogy ott ülök mellette, mert ha egy kanyarban eldől, akkor én úgyis megfogom. Soha nem beszéltünk eddig, engem is zavart, de ma beláttam, ezek a fontos dolgok, mert ő ismeretlenül számít rám, és én adhatok valamit, amit csak én tudok ma. A helyemre kerültem. Itt vagyok! Még dolgom van, még dolgunk van!

Újra szeretnék tanítani, tényleg! Már kiégtem, de most újra van kedvem élni, adni! Mozogni akarok, és szélesre tárni az ajtót, amin mindenki bejöhet, akinek szüksége van rá!

"Újra rád köszönt a reggel,

tovatűnt a hosszú éj..." 

Szeretek élni.

Napok óta kínlódom - mondtam még tegnap is. Minden nap hányinger, hidegrázás, kisebb-nagyobb fájdalmak kerülgetnek. Van, amire van gyógyszer, ami ideig-óráig csillapítja a kellemetlenségek egy részét, van, amire nincs. Időnként rám tör a félelem, mi lesz, ha erősebb lesz, mi lesz, ha orvost kell hívnom, mi lesz, ha vissza kell mennem a klinikára. Még mindig nagyon gyenge vagyok, és a türelmem is fogyóban. 

Jó lenne egy kicsit újra jól lenni! Újra gyalogolni legalább az utca sarkáig, újra megenni egy ebédet egyszerre és nem részletekben a felét, meginni egy pohár vizet hányinger és keserű szájíz nélkül kis kortyokban, jó lenne újra autót vezetni, kirándulni, megsimogatni a macskát, főleg Axwellt, a kutyámat. Jó lenne találkozni a barátaimmal, emberek közé menni!

Mennyi jó lenne!

Pénteken már teljesen belekeseredtem az egészbe. Persze a fizikai állapotom nagyban befolyásolja mindezt. Kértem tanácsokat orvos barátaimtól is, de néhány konkrét tanácson kívül, amit ők is óvatosan adagolnak, igazi megoldás nem kínálkozott. Nem volt könnyű se a péntek, se a szombat. 

A múlt héten kedden voltam az első ellenőrzésen a klinikán. Legalább 100 ember várakozott az alagsorban, engem meg kitisztított, sterilizált lepedőkkel letakart autóval vittek be. Persze volt rajtam kendő, szájmaszk és kesztyű is, de 6 nappal a steril szoba elhagyása után mégiscsak lehetetlennek tűnt, hogy ennyi beteg ember közé menjek, mikor egyébként meg itthon sem látogathatnak, és a családom is beöltözve mozognak körülöttem. Aztán negyed óra ácsorgás után behívtak vérvételre, ami természetesen nem sikerült, akkor átvittek egy másik helyre, ahol igaz, hogy csak 5 beteg ember volt, de végül csak sikerült vért csapolni belőlem, és újra kiküldtek a tömegbe. Kb. 20 perc újabb várakozás után jött egy ápoló, hogy miért ott várakozok, én transzplantált vagyok, de hova is mehettem volna, így végül hozott egy iroda kulcsot, ami az orvosom irodája volt az őssejt labor mellett, és ott várakoztam rá kb. 3 órát egy széken ülve először egyedül, majd egy másik sorstársammal együtt. Végül megvizsgáltak, és minden kérdésemre az volt a válasz, hogy majd elmúlik. 

Így utólag büszke vagyok arra, hogy akkor ültem először 3 órát egyfolytában, hogy nem lettem rosszul, és hogy kibírtam ezt az egész lehetetlen helyzetet szó nélkül. 20-án kell újra mennem, majd kiderül, addigra mi lesz.

De inkább visszatérek a mindennapokhoz. Vasárnap már nagyon belefáradtam a dolgokba. És ha nekem nincs, akkor ugyan honnan lenne ereje aggódó családomnak? Még pénteken keresett valaki telefonon, de annyira rosszul voltam, hogy nem tudtam felvenni a telefont sem. Vasárnap este aztán úgy döntöttem, hogy mégiscsak visszahívom. Ő is orvos, gondoltam, majd mond valami okosat, hogy mit csináljak. 

Ő azonban elkezdett idézni egy szöveget. Soha nem hallottam még, de azonnal belém költöztek a gondolatok:

"Reggel felkelek, és rendbe teszem a szobámat, jobban, mint tegnap; elkezdek dolgozni, jobban, mint tegnap; beszélek valakivel, keresem a szavakat jobban, mint tegnap. ... 

Aztán pedig egy új dolog: szeretek élni! Nem csupán 'nem meghalni', hanem élni az életet." 

Azóta is ezek a mondatok járnak a fejemben. SZERETEK ÉLNI! Igen, szeretek élni, és már 5-ször el tudok sétálni a kaputól a ház végéig. Ma először megettem az ebédemből a levesnek is meg a másodiknak is a felét. Mégiscsak kisütött a nap! 

Vannak, akik sokkal jobban szenvednek, mint én, van, aki mindenét odaadná 100 m sétáért egyedül, két lábon! Én kaptam egy esélyt, és ahogy valaki figyelmeztetett, már épül a futópálya a parkban! Edzenem kell, ha nem akarok lebőgni az osztálytársaim előtt! Nem is beszélve arról, hogy még az idén be kell gyalogolnom Szegedre! 

A program megvan! 

"szeretek élni! Nem csupán 'nem meghalni', hanem élni az életet." 

"Létezik egy másik emberiség"

Több, mint egy hónap telt el azóta, hogy utoljára írtam ezen az oldalon, és az utóbbi napokban egyre több aggódó, érdeklődő üzenetet, e-mailt kaptam, hogy mi van velem, mit történt, miért nem írok. 

Röviden azt írhatnám, hogy kellett egy kis távolság térben és időben is, hogy visszatekintsek az elmúlt időre, ill. legyen annyi fizikai és lelki erőm, hogy tudjak olyan hosszú ideig itt ülni a gépnél, amíg mindezt meg tudom fogalmazni.

Mielőtt még bekerültem a steril szobába, megpróbáltam cikkeket, blogokat keresgélni a világhálón, hogy milyen is az élet egy ilyen helyen, egyáltalán mi történik, hogy lehet kibírni több hetet egyedül egy 3x3 m-es kis szobában. Gyakorlatilag semmi konkrétumot nem találtam. Korábbi klinikai kezeléseim alatt feküdtem egy kórteremben olyanokkal, akik már végigcsinálták ezt, de soha nem voltak hajlandók beszélni a benn töltött időről. Akkor nem értettem, ma már tudom, hogy igazán én sem vagyok rá képes. 

34 napot voltam benn, és aki ilyet nem élt át, az el sem tudja képzelni, milyen nehéz ez, mennyire kell akarni a gyógyulást, és mennyire kell hinni benne a legrosszabb időszakokban is.

Április 3-án írtam utoljára, amikor is befejeződött a 7 napos kemoterápia, és másnap, április 4-én délelőtt volt az autolog őssejt transzplantációm. Az én esetemben ez azt jelentette, hogy 3 kis zacskóban felmelegítve a lefagyasztott őssejtjeimet mint egy transzfúzió kaptam vissza azokat. Az egész visszaadás orvosi és nővéri felügyelet mellett történt kb. 3 óra alatt. Ez egy egyszerű művelet, egyébként is a portomba kaptam a kemót előtte, most ugyanoda adták vissza a sejtjeimet. Tulajdonképpen ez a legegyszerűbb része az egész folyamatnak.

Néhány napig viszonylag jól is voltam ez után, persze folyamatosan kaptam infúziókat, minden nap reggel vettek vért, hétfőn és csütörtökön nem csak portból hanem vénából is, szerdán pedig mindenféle tenyésztéseket. Egyébként főleg ezekből a kezelésekből tudtam, hogy éppen milyen nap van egyáltalán.

Már nem emlékszem pontosan melyik nap, de lázas lettem, rázott a hideg. Onnantól kezdve fokozatosan gyengültem. Jöttek mindenféle fájdalmak is, és újra rendszeressé vált a hányinger. Nagyon nehéz volt. Rengeteg gyógyszert kaptam naponta 5x, a legutolsót éjfélkor. Volt, hogy kb. 30 db-ot egy nap. Emellett persze infúziókat és injekciós pumpával egyebeket is. Állandóan egy spirál alakú vékony csőhöz voltam kötve a port tűmön keresztül, ezzel aludtam, ezzel tusoltam. Meg lehet szokni, amikor az utolsó néhány napban már nem volt rajtam állandóan, szinte hiányoltam. Meg kellett tanulni vele élni, mozogni. 

Nagyon sokat feküdtem, ez is okozott fájdalmakat, de az utolsó 10 napban már alig tudtam ülni, ezért a végén már gyógytornász is járt hozzám. 

Sokáig nem tudtam enni, hetekig reggel-délben-este főzelék-jellegű főtt ételt kaptam. Ezekből is nagyon keveset ettem, és még ma is kb. az ötöde az étvágyam az eredetinek. De ez nem olyan nagy baj, van miből leadni még a kilókat.

Ma egy hete engedtek haza. Először el sem akartam hinni, hogy elengednek. A hosszú órák alatt, míg várakoztam az elbocsátásomra, végig azon gondolkoztam, mi lesz velem itthon. Két lépést nem tudok megtenni kapaszkodás nélkül. Gyenge vagyok, hogy mint lesz itthon. Talán furcsa, de kicsit féltem attól, hogy kiengednek. 

Aztán mégiscsak kinyílt az ajtó, és bár tolószékben, de Gábor fiam elvitt a sterilizált autómig, és András fiam hazahozott maszkban vezetve. Persze rajtam is kesztyű, fejkendő, maszk, az ülésen mosott, vasalt lepedő, a műszerfalon sterilizált kendő. 

Azóta itthon vagyok. Eleinte sokat feküdtem. De már a 2. naptól kezdve megpróbálok egyre többet ülni, járkálni a lakásban, és mostantól néhány percet az udvaron is félárnyékban. 

Minden alkalommal, ha elhagyom a szobám, be kell öltöznöm maszkba, kesztyűbe, sapkába és köpenybe. Ez még így lesz bő két hónapig. De első pillanattól önellátó vagyok itthon is, és ez nekem a legnagyobb öröm.

Most pedig arról a bizonyos másik emberiségről akarok írni, mert tényleg létezik!

"Létezik egy másik emberiség!

  Mellyel gyakran találkozom lenn az utcán,

Az, amely nem zajong, az amely nem dühöng,

              És nem nyomja el a többi társát."

Ahhoz, hogy valaki végigcsináljon egy ilyen időszakot sok minden kell. Nekem rengeteg akaratra és hitre volt és van szükségem, hogy meg fogok és meg is akarok gyógyulni. Amíg benn feküdtem, sokszor néztem a szerb templom keresztjére, hogy legyen erőm végigcsinálni a kezeléseket, túlélni az éjszakákat, kibírni az egyedüllétet. Persze nem voltam teljesen egyedül, mert a barátaim és a családom nem hagytak magamra. Jó néhányan eljöttek a klinika parkba, hogy integessenek nekem a 3. emeleti ablakba, hogy beszélgessünk pár szót telefonon személyesen is. Az édesapám húsvét hétfőn még a kutyámat is behozta, hogy láthassam őt az ablakból. Minden nap kaptam üzeneteket, telefonokat. Valaki megkeresett Belgrádból, akit legalább 10 éve nem láttam. Voltak minden napos beszélgető partnereim, akik olykor a legnehezebb pillanatokon segítettek át. Igen, ők már egy másik emberiség! Igen, ők azok, akik imádkoznak értem, akik folyamatosan rám gondolnak.

De "létezik egy másik emberiség" is.

"Létezik egy másik emberiség!

Mely tudja, merre menjen: az árral szemben,

Még akkor is ha mások nem értik és bántják,

Mégis életét is adja értük."

Ahhoz, hogy hazajöhessek, itthon is steril szobát kellett kialakítani. Egy igaz barátomtól kaptam új laminált padlót, a fiaim egy kedves ismerőssel rakták le, gyönyörű lett tőle minden. Kifestették az egész házat mészfestékkel. Egy másik ismerősömtől újabb légfertőtlenítő berendezést kaptam, és új bútoraim is vannak. 

A szüleim és két orvos ismerősöm fantasztikus elszántságának köszönhetően a makói ENI (Egyesített Népjóléti Intézmény) fennállása alatt először vállalta, hogy naponta gondozónő jön, aki takarít, fertőtlenít, vasal, mos. Minden nap, a hétvégén is speciális, steril ételt kapok. Ha jól tudom, ilyen sehol nincs az országban. Köszönet és hála mindenkinek, aki mindezt megszervezte, adja és csinálja.

Külön kell szólnom a Fokolare Mozgalom magyarországi családjáról, akik végig velem voltak, vannak, lesznek ezen az úton. Mindent kaptam tőlük, gondviselést, törődést, anyagiakat, kapcsolattartást az orvosommal. Sokat kellene erről a családomról írni, de majd annak is eljön az ideje.

"Él már, köztünk ez az emberiség!

Él már köztünk ez az emberiség,

És máris határok dőlnek, mert nincs kezében fegyver

-          hisz ki ellen is lenne – mert a szívét használja 

Ez az az emberiség, ki hisz a szeretetben.

Ez az az emberiség, amely reménnyel tölt el.

Ez az az emberiség, amely reménnyel tölt el! "

Összefoglalva, mindenkinek mindent köszönök! Legyetek, legyünk optimisták, akarjuk a jót, adjunk, akkor is, ha úgy gondoljuk, hogy nincs mit, mert mindig van mit! Akarjunk élni igazán! Értékes és tartalmas életet, amelyben minden örömmé válik, és terhek elhordozhatók, a fájdalmak eltűnnek, és a szenvedés értékké válik!

MINDENT KÖSZÖNÖK!

  

"Az élet szép, az élet minden" Üzenet a sterilből 2.

A mai nap az utolsó az elmúlt több, mint 54 évemből. Holnap új élet kezdődik, és már nagyon várom!

Az elmúlt 8 nap a kemoterápia "igézetében" telt. Egyre nagyobb és egyre erősebb adagokat kaptam azért, hogy a "szörnyecskéim", ahogy a másik Csilla írta nekem a napokban végre kipusztuljanak belőlem. Szinte hihetetlen, milyen gyorsan eltelt ez a 8 nap! Míg az előző kezelések után sokáig voltam rosszul mindenféle mellékhatások miatt, most egyszer voltam lázas, és csak egyetlen éjszaka kaptam oxigént, hogy könnyebben tudjak levegőt venni. Persze naponta kb. 25 tabletta gyógyszert kapok (mellesleg ezt hívják itt szemes terménynek), meg mellé még mindenféle injekciókat is, de mégis, itt ülök, és mosolyogva írom ezeket a sorokat, miközben süt a nap, látom a zöldellő fákat és a szerb templom tornyát, tetején a kereszttel, ami csillog a napfényben. Ma kaptam az utolsó és egyben legerősebb adagot, de meglepően jól vagyok ehhez képest a kisebb bajokat leszámítva. 

Ma délután megkérdezte a nővér, hogy hogy érzem magam így egy hét után. Azt feleltem neki is, mint minden hasonló érdeklődőnek, hogy jól. Persze ez nem wellness szálló, a kaja sem osztályon felüli, de nem ez számít! Neki is azt mondtam: én meg akarok gyógyulni, és ha ennek ez az ára, akkor ezt csinálom. Egyelőre a magány sem kínoz, mert naponta felhívnak a barátaim, Belgrádból egy 10 éve nem látott kedves ismerősöm pl. Tegnap Párizsból telefonált valaki, ma Angliából beszélgettem egy kedves barátommal. Háromszor ért már meglepetés is, mert barátaim és volt tanítványaim, akik épp itt jártak a klinika parkban felintegettek nekem ide a 3. emeletre, és én a szobám ablakából visszaintegettem nekik. A hűség, az érdeklődés, az aggódás és a szeretet kísér minden utamon. 

A tegnapi viziten azt mondta az orvos, hogy túlélő típus vagyok. Remélem, igaza van, de hogy is lehetne másképp, amikor ennyi virágos fényképet, ennyi biztató idézetet, ennyi szép zenét még soha, senkitől nem kaptam, mint most. Elhalmoztok ajándékokkal, gondoskodással!

Holnap új fejezet kezdődik! Reggel 7-kor újra vesznek vért, előtte beszúrják az új tűt a portomba (ma éjfélkor ki fogják húzni, hogy pihenjen), megreggelizek (muszáj enni állítólag), majd fertőtlenítővel letusolok, steril hálóinget kapok, áthúzzák az ágyam is sterilre, és kezdetét veszi az előkészítés kb. 9-1/2 10-kor. Mindenféle injekciókat kapok, majd a tervek szerint 6 vagy 7 adagban visszaadják a korábban levett őssejtjeimet. Ez kb. 1/2 11-kor kezdődik majd. Közben persze mindenféle műszereket kapcsolnak rám, mérik az értékeimet, monitoron figyelnek. Gondoljatok rám tehát holnap, mert ez lesz az új születésnapom!

Utána már olyan gyógyszereket fogok kapni, amelyek a sejtek megtapadását, meg a normális vérképem visszaállítását segítik. Remélem, minden rendben lesz!

Ma este egyébként ünnepi vacsorát hoztak búcsúzásként a régi életemtől. Meg is lepődtem, eddig mindig valami kenyér volt sajttal vagy lekvárral meg tea, most meg csontleves volt, sült hús, meg finom főzelék. Tényleg finom volt!

Ma azt is megkérdezték tőlem, hogy miért bírom ilyen jól a bezártságot, a kezeléseket. Röviden azt mondhatom: MERT MEG AKAROK GYÓGYULNI! Még az előző itt tartózkodásom idején volt egy nehéz napom. Azon az estén egy sokat tapasztalt nővér azt mondta nekem, hogy csak akkor fogok meggyógyulni, ha a legutolsó sejtemig akarom. Ha akármi történik is, vállalom, mert akarom. Igaza volt, ma már tudom. Meg akarok gyógyulni, mert várnak a szüleim, várnak a fiaim, várnak a barátaim, és nagyon szeretnék még tanítani is! Valaki a napokban írt nekem, és csodálkozva kérdezte: ebbe a káoszba akarsz visszajönni? 

Nem tudom, hogy van-e káosz, remélem, nincs! De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy az évek során szerelmemmé vált a tanítás, és hiszem, hogy van még mondanivalóm a fiataloknak. 

"Az óceánok, az őslények, a mamut, 

A sivatagi oroszlán és az ember,

Mikor is építették a piramisokat?

Négy-ötezer éve a Nílus mellett Egyiptom földjén.

És ott állnak még most is,

Hirdetik az ember nagyságát, mert a világ gyönyörű,

Mély barlang vad dzsungel, 

folyó zúg zord tenger,

Magányos őrtorony a parton,

Trópusi nap hevében, jéghegyek közt a télben,

Utat tör tehetség és szorgalom,

Minden sors új kezdet, remél és küzd az ember,

Keresné, hogy lehetne boldog,

Teremtő lázban égve, s egy új kor szebb reménye,

Mint lámpás fénye mindig felragyog"

A holnap tehát egyszerre új kezdet, és minden jónak a folytatása. Gondoljatok rám, mert az élet szép! Megadatik egy új kezdet, és ha harcolni is kell érte, a jövő a mienk! Csináljuk együtt!

"Az élet szép az élet minden,

Ha rangod pénzed, semmid nincsen,

A legnagyobb kincs mégis csak tiéd,

Ösztön vágy és képzelet,

Küld, hogy lásd, hogy megismerd,

Azt mi értelemmel tölti meg a létezést,

A föld csak néked őrzi titkát,

S ez végtelen nagy gazdagság,

Csak tudd és akard látni bűvét, varázsát,

Vár a messzi ismeretlen,

A tudás az, mi fölemel,

Várnak rád új és új csodák,

Az élet szép, az élet minden,

S míg létezhet a földön ember, 

A lánc, mi egybeköt, nem hullhat szét,

Lesz út, lélektől lélekig,

Lesz kinek megtanítsd világod titkait,

Az élet szép az élet minden,

Mondhatják, hogy semmid nincsen,

A legnagyobb kincs örökké tiéd,

A legnagyobb kincs örökké tiéd,

A legnagyobb kincs örökké tiéd,

Az élet szép, az élet minden,

S míg létezhet a földön ember, 

A lánc, mi egybeköt, nem hullhat szét,

Lesz út, lélektől lélekig,

Lesz kinek megtanítsd világod titkait,

Az élet szép az élet minden,

Mondhatják, hogy semmid nincsen,

A legnagyobb kincs örökké tiéd,

A legnagyobb kincs örökké tiéd,

A legnagyobb kincs örökké tiéd.

Igen ez a legszebb tanár úr: tanítani!

Örökké tiéd."

https://www.youtube.com/watch?v=xXLv721AHNU