"Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér, ..."
"Lassan, tűnődve" írom most ezeket a sorokat. Akárcsak József Attila, aki már makói éveiben is sokat tűnődött a "nagy" kérdésekről. Ő sokat volt egyedül, bár makói barátai körbevették, én mostanában sokat vagyok a családommal, és ez újra megerősít abban, hogy vigyáznak rám, hogy mellettem vannak.
A mai bejegyzés más lesz, mint az eddigiek, amikor elhatároztam, hogy írni fogok, az egyik, amit megfogadtam, hogy nem akarom, hogy sajnáljanak, és nem akarok egy sajnálatot keltő blogot írni. Most sem ez a célom, de pénteken a fiammal beszélgetve most megint egy kicsit magamból szeretnék adni valamit. Ő azt mondta, olyanok az írásaim, mintha most is tanítanék, ha etika órán magyaráznék, és szerinte sokan abból is erőt merítenének, ha leírnék olyan dolgokat is, amikor fájdalmaim vannak, amikor nehezebbek a napjaim, mert ahogy a filmekben mondják, a hős is elbukik néha. Így tehát most egy kicsit a másik oldalról fogok beszélni.
Az elmúlt 3 nap nem volt könnyű. Pénteken Kecskeméten voltam a 2. PET CT vizsgálaton. Erre azért van szükség, mert ezzel a rádioaktív izotópos módszerrel lehet a legpontosabban kimutatni a testben különböző helyeken kialakult lymphomákat. Éhgyomorra kell menni, előző este meg kell inni legalább fél liter kamilla teát, aztán amikor odaértem, ki kellett tölteni egy kérdőívet az állapotomról. Majd következett egy beszélgetés a röntgen orvossal, aki átnézte a leleteimet. Utána vércukor vizsgálathoz vettek vért, majd megkaptam vénásan az izotópot. Szerencsémre elsőre talált vénát a nővér, és mehettem egy fülkébe, ahol 1 liter ánizs ízű folyadékot kell meginni egy óra alatt, miközben sem olvasni, sem beszélni, még suttogni sem szabad, zenét sem lehet hallgatni és olvasni sem. Volt tehát időm elmélkedni a sorsomon. Aztán szólítottak a vizsgálathoz, ahol egy teremben áll egy nagy gép, ami egy nagy cső, ebbe tol be egy vékony ágyon a gép, és következik 30 perc mozdulatlan fekvés fej felé tartott kezekkel. Nekem ez még mindig kellemetlen, mert a kulcscsontom alá beépített portom fáj és szúr néha. Utána 5-6 percig a törzsem mellé tett kezekkel külön képek készültek a fejemről. Aztán kijöhettem, és visszamentem a sugárvédett várakozó helyiségbe, ahol kaptam 2 db szendvicset és vártam a leletet.
Kb. fél órát vártam, majd megkaptam... A folyósón nyitottam ki a zárt borítékot, és elkezdtem olvasni, de rám szóltak, hogy azonnal hagyjam el a kórházat, mert mindenkit besugárzok. Végül az utcán olvastam el az eredményt, amíg vártam a fiamat és a húgomat, hogy beszállhassak a kocsiba.
Sokkolt, és padlót fogtam. A 7 lymphomám közül 6 eltűnt, 1 még van, ez nagyon jó hír, de valami megjelent a testem másik részén. Egyelőre nem tudni biztosan, hogy mi ez. Nagyon megijedtem, és magába szippantott a félelem.
A hazafelé vezető úton alig tudtam beszélni, bár hallottam a húgom szavait, de nem fogtam fel. Elborított a félelem, és ez a burok nem engedte hozzám a vigasztaló, segítő szavakat. Megpróbáltam belekapaszkodni mindabba, "aminek Léte és Értéke van". De a félelem nem hagyta, hogy kilépjek bűvköréből.
Hazaérve egyedül maradtam. A sugárzás miatt fél napig nem mehetek emberek közé, de nem is akartam senkivel beszélni. A szüleim, a testvérem mindent megtettek, elvitték a papírjaimat egy orvos barátomhoz, ő biztató dolgokat mondott, mint ez később kiderült, de annyira elborított a sötétség, hogy nem láttam át rajta.
Másnap reggel a két fiam vitt be Szegedre az 5. kemóra. Fél 8-kor megvolt a szokásos vérvétel, majd 3 óra várakozás következett, mert nem volt ott Böbi, aki a kemót adja nagy szakszerűséggel, a helyettesítő nővér pedig rosszul osztotta be a munkát. Ráadásul az orvosom is szabadságon van, mellesleg utoljára május elején láttam, így csak egy fiatal helyettesítő orvossal tudtam beszélni, aki nyilván keveset mondott, mindösszesen annyit, hogy semmi sem biztos, de azért az biztató, hogy 6 lymphoma eltűnt. A továbbiakról azt mondta, hogy majd 16-án az orvosom megmondja, hogyan tovább.
Fél 11-kor 2 nővér együttes munkájának köszönhetően beszúrták a portomba az első folyadékot, és megindult a 6 órás "utazás", az újabb csata a lymphomák ellen. Eleinte fájt a portom, de aztán szép lassan sikerült ellazulnom, zenét hallgattam. Valamikor dél körül átjött Gábor fiam, és hozott egy meglepetést nekem. Az éjjel, miután valamikor este beszéltünk telefonon, írt egy dalt nekem, amit fel is énekelt. Soha ennyire szép, és fojtogatóan gyönyörű dalt nem hallottam még sem tőle, sem mástól. Még nincs kész, csak 2 perc van belőle, de elhozta nekem a telefonján, és én végig könnyeztem minden egyes hangot, mert a dal gyönyörű, és rólam és rólunk szól. Életem nagy ajándéka! Felemelt és átölelt minden szó. És én csak feküdtem ott tehetetlenül az ágyon, folyt belém a gyógyszer, és csak megsimogatni tudtam az arcát. Aztán el kellett mennie dolgozni, de visszajött, és az utolsó 3 órát végig ülte velem, beszélgettünk, mert a főnöke elengedte hozzám. Igazi ajándék volt.
Aztán vége lett, kihúzták a tűt, és 5-kor András fiam hazahozott bennünket, aki megsimogatott!
Azt hiszem, a legnagyobb ajándék az életemben a két fiam: ANDRÁS és GÁBOR! Azt hiszem, hogy értük mindenre képes lennék és képes is leszek! Nagyon sokat köszönhetek az édesapámnak és az édesanyámnak, akik féltő szeretetükkel mindig itt vannak velem, apukám hoz-visz, anyukám ebédet hoz, és most még 2 napig itt van a húgom is Ausztráliából.
KÖSZÖNÖM, HOGY VAGYTOK, HOGY VELEM VAGYTOK, HOGY ÉRTEM VAGYTOK!
A "hős" néha elbukik, néha fél, néha szenved, néha kínlódik. Én is ember vagyok, gyenge, esendő, de mégis hiszem hogy a szeretet felemel és meggyógyít. Megyek tovább az úton, mely az enyém, és nem adom fel, nem adhatom fel! Még van feladatom, utam ezen a világon!
"Neked mindenre van erőd Krisztusban, aki Téged megerősít!" (Életem a szörf)
És végül köszönet mindenkinek, aki gondol rám, aki segít imával, lélekkel, bárhogy! Higgyétek el, érzem, hogy vagytok nekem!
Befejezésül pedig itt egy link, Gábor fiam győztes remixe, mellyel megnyert egy nemzetközi remix-versenyt, és most a Beatport listáján a 78. helyen áll a TOP 100-ban! GRATULÁLOK!
