2014. május 7., szerda

"Létezik egy másik emberiség"

Több, mint egy hónap telt el azóta, hogy utoljára írtam ezen az oldalon, és az utóbbi napokban egyre több aggódó, érdeklődő üzenetet, e-mailt kaptam, hogy mi van velem, mit történt, miért nem írok. 
Röviden azt írhatnám, hogy kellett egy kis távolság térben és időben is, hogy visszatekintsek az elmúlt időre, ill. legyen annyi fizikai és lelki erőm, hogy tudjak olyan hosszú ideig itt ülni a gépnél, amíg mindezt meg tudom fogalmazni.

Mielőtt még bekerültem a steril szobába, megpróbáltam cikkeket, blogokat keresgélni a világhálón, hogy milyen is az élet egy ilyen helyen, egyáltalán mi történik, hogy lehet kibírni több hetet egyedül egy 3x3 m-es kis szobában. Gyakorlatilag semmi konkrétumot nem találtam. Korábbi klinikai kezeléseim alatt feküdtem egy kórteremben olyanokkal, akik már végigcsinálták ezt, de soha nem voltak hajlandók beszélni a benn töltött időről. Akkor nem értettem, ma már tudom, hogy igazán én sem vagyok rá képes. 
34 napot voltam benn, és aki ilyet nem élt át, az el sem tudja képzelni, milyen nehéz ez, mennyire kell akarni a gyógyulást, és mennyire kell hinni benne a legrosszabb időszakokban is.
Április 3-án írtam utoljára, amikor is befejeződött a 7 napos kemoterápia, és másnap, április 4-én délelőtt volt az autolog őssejt transzplantációm. Az én esetemben ez azt jelentette, hogy 3 kis zacskóban felmelegítve a lefagyasztott őssejtjeimet mint egy transzfúzió kaptam vissza azokat. Az egész visszaadás orvosi és nővéri felügyelet mellett történt kb. 3 óra alatt. Ez egy egyszerű művelet, egyébként is a portomba kaptam a kemót előtte, most ugyanoda adták vissza a sejtjeimet. Tulajdonképpen ez a legegyszerűbb része az egész folyamatnak.
Néhány napig viszonylag jól is voltam ez után, persze folyamatosan kaptam infúziókat, minden nap reggel vettek vért, hétfőn és csütörtökön nem csak portból hanem vénából is, szerdán pedig mindenféle tenyésztéseket. Egyébként főleg ezekből a kezelésekből tudtam, hogy éppen milyen nap van egyáltalán.
Már nem emlékszem pontosan melyik nap, de lázas lettem, rázott a hideg. Onnantól kezdve fokozatosan gyengültem. Jöttek mindenféle fájdalmak is, és újra rendszeressé vált a hányinger. Nagyon nehéz volt. Rengeteg gyógyszert kaptam naponta 5x, a legutolsót éjfélkor. Volt, hogy kb. 30 db-ot egy nap. Emellett persze infúziókat és injekciós pumpával egyebeket is. Állandóan egy spirál alakú vékony csőhöz voltam kötve a port tűmön keresztül, ezzel aludtam, ezzel tusoltam. Meg lehet szokni, amikor az utolsó néhány napban már nem volt rajtam állandóan, szinte hiányoltam. Meg kellett tanulni vele élni, mozogni. 
Nagyon sokat feküdtem, ez is okozott fájdalmakat, de az utolsó 10 napban már alig tudtam ülni, ezért a végén már gyógytornász is járt hozzám. 
Sokáig nem tudtam enni, hetekig reggel-délben-este főzelék-jellegű főtt ételt kaptam. Ezekből is nagyon keveset ettem, és még ma is kb. az ötöde az étvágyam az eredetinek. De ez nem olyan nagy baj, van miből leadni még a kilókat.
Ma egy hete engedtek haza. Először el sem akartam hinni, hogy elengednek. A hosszú órák alatt, míg várakoztam az elbocsátásomra, végig azon gondolkoztam, mi lesz velem itthon. Két lépést nem tudok megtenni kapaszkodás nélkül. Gyenge vagyok, hogy mint lesz itthon. Talán furcsa, de kicsit féltem attól, hogy kiengednek. 
Aztán mégiscsak kinyílt az ajtó, és bár tolószékben, de Gábor fiam elvitt a sterilizált autómig, és András fiam hazahozott maszkban vezetve. Persze rajtam is kesztyű, fejkendő, maszk, az ülésen mosott, vasalt lepedő, a műszerfalon sterilizált kendő. 
Azóta itthon vagyok. Eleinte sokat feküdtem. De már a 2. naptól kezdve megpróbálok egyre többet ülni, járkálni a lakásban, és mostantól néhány percet az udvaron is félárnyékban. 
Minden alkalommal, ha elhagyom a szobám, be kell öltöznöm maszkba, kesztyűbe, sapkába és köpenybe. Ez még így lesz bő két hónapig. De első pillanattól önellátó vagyok itthon is, és ez nekem a legnagyobb öröm.

Most pedig arról a bizonyos másik emberiségről akarok írni, mert tényleg létezik!

"Létezik egy másik emberiség!
  Mellyel gyakran találkozom lenn az utcán,
Az, amely nem zajong, az amely nem dühöng,
              És nem nyomja el a többi társát."

Ahhoz, hogy valaki végigcsináljon egy ilyen időszakot sok minden kell. Nekem rengeteg akaratra és hitre volt és van szükségem, hogy meg fogok és meg is akarok gyógyulni. Amíg benn feküdtem, sokszor néztem a szerb templom keresztjére, hogy legyen erőm végigcsinálni a kezeléseket, túlélni az éjszakákat, kibírni az egyedüllétet. Persze nem voltam teljesen egyedül, mert a barátaim és a családom nem hagytak magamra. Jó néhányan eljöttek a klinika parkba, hogy integessenek nekem a 3. emeleti ablakba, hogy beszélgessünk pár szót telefonon személyesen is. Az édesapám húsvét hétfőn még a kutyámat is behozta, hogy láthassam őt az ablakból. Minden nap kaptam üzeneteket, telefonokat. Valaki megkeresett Belgrádból, akit legalább 10 éve nem láttam. Voltak minden napos beszélgető partnereim, akik olykor a legnehezebb pillanatokon segítettek át. Igen, ők már egy másik emberiség! Igen, ők azok, akik imádkoznak értem, akik folyamatosan rám gondolnak.

De "létezik egy másik emberiség" is.

"Létezik egy másik emberiség!
Mely tudja, merre menjen: az árral szemben,
Még akkor is ha mások nem értik és bántják,
Mégis életét is adja értük."

Ahhoz, hogy hazajöhessek, itthon is steril szobát kellett kialakítani. Egy igaz barátomtól kaptam új laminált padlót, a fiaim egy kedves ismerőssel rakták le, gyönyörű lett tőle minden. Kifestették az egész házat mészfestékkel. Egy másik ismerősömtől újabb légfertőtlenítő berendezést kaptam, és új bútoraim is vannak. 
A szüleim és két orvos ismerősöm fantasztikus elszántságának köszönhetően a makói ENI (Egyesített Népjóléti Intézmény) fennállása alatt először vállalta, hogy naponta gondozónő jön, aki takarít, fertőtlenít, vasal, mos. Minden nap, a hétvégén is speciális, steril ételt kapok. Ha jól tudom, ilyen sehol nincs az országban. Köszönet és hála mindenkinek, aki mindezt megszervezte, adja és csinálja.
Külön kell szólnom a Fokolare Mozgalom magyarországi családjáról, akik végig velem voltak, vannak, lesznek ezen az úton. Mindent kaptam tőlük, gondviselést, törődést, anyagiakat, kapcsolattartást az orvosommal. Sokat kellene erről a családomról írni, de majd annak is eljön az ideje.

"Él már, köztünk ez az emberiség!
Él már köztünk ez az emberiség,
És máris határok dőlnek, mert nincs kezében fegyver
-          hisz ki ellen is lenne – mert a szívét használja 
Ez az az emberiség, ki hisz a szeretetben.
Ez az az emberiség, amely reménnyel tölt el.
Ez az az emberiség, amely reménnyel tölt el! "

Összefoglalva, mindenkinek mindent köszönök! Legyetek, legyünk optimisták, akarjuk a jót, adjunk, akkor is, ha úgy gondoljuk, hogy nincs mit, mert mindig van mit! Akarjunk élni igazán! Értékes és tartalmas életet, amelyben minden örömmé válik, és terhek elhordozhatók, a fájdalmak eltűnnek, és a szenvedés értékké válik!

MINDENT KÖSZÖNÖK!