60, 54.

"És érezzék egy kézfogásról rólad, 
hogy jót akarsz, és te is tiszta jó vagy, 
s egy tekintetük elhitesse véled: 
szép dolgokért élsz - és érdemes élned."

(Váci Mihály: Tiszta jó)

Régen írtam utoljára. Annyi minden történt azóta, hogy úgy érzem, mintha új bolygóra vetett volna a sorsom. 

Az elmúlt három hét egy maratoni futás volt. Augusztus 21-én újra visszaálltam a munkába. Óriási öröm volt visszamenni a munkahelyemre, újra egészséges emberek között lenni. De nagyon nehéz is visszailleszkedni. Sok változás történt az oktatásban, sok új kihívás, feladat zúdult a nyakamba. Az első napokban csak értekezletek voltak, mégis úgy értem haza, mintha egy kőbányában dolgoztam volna rabszolgaként, és ahogy hazaértem, lefeküdtem, hogy aludjak. Nem gondoltam volna, hogy ennyire legyengültem, hogy ennyire fáradékony vagyok. 

Aztán szeptember 2. óta elkezdődött a tanítás is. Minden kollégám szembesült azzal, hogy új tanmeneteket, óravázlatokat kell írni, hogy az adminisztráció legalább a duplájára nőtt (pl. az önkéntes munka feljegyzése tűnik számomra rémálomnak), és az elmúlt hónapok befelé forduló időszaka után már az első nap berekedtem, és egyszerűen mondva egy kifacsart citrom életét próbálom magam mögé utasítani, hogy minden órára merítsek erőt, ihletet. 

Sok mindent át kell szerveznem még, igyekszem magam utolérni is, de egyelőre csak futok kifulladásig. 

Ennek a bejegyzésnek azonban más a témája. Mindannyiunk életében vannak jeles napok. A múló idő rohanásában ilyen ünnep az, hogy édesapám 60 éve kapta meg első, tanári oklevelét. Vasárnap vette át Szegeden az Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Karán a gyémánt diplomáját, melyet biológia-testnevelés szakos tanári pályafutása megkoronázásaként adtak át neki. Az ünnepség felemelő és bensőséges volt, mindenkiről elhangzott néhány mondat, és óriási élmény volt meghallgatni, hogy ez a generáció még kitartott a hivatása mellett, hogy életüket a katedrának szentelték, hogy diákok ezreit vezették el a legnehezebb időkben is a sikerhez, az örömhöz, adtak értelmes célt és utat a rájuk bízottak életének. Az édesapám Szarvas-Középhalmon kezdte a pályáját, és sok állomáson keresztül jutott el az Országos Testnevelési és Sporthivatal államtitkár helyettesi posztjáig. Számomra azonban ő mindig az a pedagógus marad, aki kollégium igazgatóként éjjel kettőkor is felkelt, hogy a beteg, bajbajutott, szomorú vagy éppen éhes kollégisták bajait, bánatát orvosolja jó szóval, szigorral, étellel, odafigyeléssel. Gyerekként sokszor nem értettem, hogy miért törődik velük, és velem miért szigorúbb, mint másokkal. Ma már tudom, hogy nekem mindig ott volt, a mai napig számíthatok rá, bármi is történik velem, Ő van nekem, van nekünk, Ő vigyáz ránk, Ő segít. A diákoknak akkor és ott csak Ő volt, az édesapjuk, a családjuk nem, és nem csak a távolság  miatt, hanem azért is, mert sokaknak volt szüksége egy erős emberre, akitől tanácsot, segítséget kaphattak bármiben, bármikor. Gratulálok NEKED a 60 évhez!

Ma már én is tudom, mit jelent mindez, mennyi energiát, erőt, szívet követel egy ilyen odaadott élet, és mennyire kevés, amit megfogalmazhat minderről néhány mondat. Én csak köszönni tudom, hogy ilyen példát láttam, hogy belenőhettem a pályába, és olyan mintát kaptam örökül mindkét szülőmtől, amely folyamatosan elkötelez amellett, hogy olyan pedagógus legyek, amilyenről Váci Mihály is ír:

"És érezzék egy kézfogásról rólad, 

hogy jót akarsz, és te is tiszta jó vagy, 

s egy tekintetük elhitesse véled: 

szép dolgokért élsz - és érdemes élned." 

A második szám, az éveim száma. Mostanában lettem ilyen "idős". Azt azért kijelenthetem, hogy nem érzem az éveim súlyát. Tele vagyok tervekkel és célokkal, és az elmúlt 2 hét egyébként is egy húsz éves lendületét követeli meg tőlem, most mégis örülök, hogy itt vagyok, hogy így vagyok. Ebben a rohanó világban próbálom újra megtalálni a helyem, időt szakítani fontos és lényeges dolgokra, és nem belesüppedni a mindennapok robotjába. Nehéz, és olykor lehetetlennek tűnő feladat megállni, nemet mondani, és koncentrálni. De nem akarok felülni újra arra a futószalagra, amiről áprilisban leszálltam. Kapcsolatokat akarok, írni szeretnék, mert rájöttem, hogy van mondanivalóm, és újra rá akarok csodálkozni az ÉLET-re. Nem tudom, mire lesz erőm és meddig, de mosolyogni szeretnék, nevetni, beszélgetni, élni. Annyi minden fontos dolog van a munkán kívül is! Bár nagyon szeretek tanítani is, és hálát adok az Istennek, hogy már 2. hete újra magyarázhatok a 109-es teremben, de még sok más dolog is van!

Most egy új élet van tehát születőben, és erről fogok ezután írni. Addig is mosolyogjunk, és örüljünk annak, amit ma megtehetünk!