Ma a családról akarok írni. Nekem tulajdonképpen kétféle családom van. Vannak szüleim, és a legnagyobb ajándék, hogy még velem vannak. Most ünnepre készülünk, mert hazajön a messzi távolból a húgom is, akit végre mindannyian megölelhetünk. Ritka és különleges pillanat ez mindannyiunknak, hogy egy hónapot együtt tölthetünk!
Felnőttünk már, de mégis gyerekek maradtunk a szüleink számára, és mindaddig, amíg gyermekek lehetünk, meg is maradunk annak. A mi családunk az a hely, ahonnan elindultunk, és ahova vissza is térhetünk. Emlékszem, gyerekként annyira különböztünk egymástól a húgommal, hogy volt olyan időszak, amikor szinte nem is beszéltünk. Én mindig is befelé forduló, sokat olvasó, másokkal keveset törődő ember voltam, a húgom ezzel szemben a társaság lelke, tele barátokkal, bulikkal, élettel. Én olvastam, családfákat szerkesztettem, ő inkább koncertekre járt. Mindketten sportoltunk, de ebben ő volt a tehetséges, így ő lett testnevelő tanár, mindketten zenéltünk, de nem lettünk zenészek, ő tanár akart lenni, én semmiképpen. Végül mégis azok lettünk. Folytatjuk a szüleink, nagyszüleink hagyományait, pályáját. Ő messze Ausztráliában él, én itt, Magyarországon. Nekem két fiam van, neki egy, de abban mindketten azonosak vagyunk, hogy életünk középpontjai ők.
Sok mindent átéltünk, és csak felnőtt fejjel kezdtük megérteni, elfogadni a másikat, de ma már ez is mindegy. A legfontosabb, hogy vagyunk, hogy itt vagyunk, hogy egymással lehetünk. ennél nincs és nem is lehet fontosabb.
Emlékszem, egyszer régen még a régi fürdőben voltunk egy nyári napon. Én nagyon szerettem, és ma is nagyon szeretek úszni. Számomra azt jelentette a fürdőbe járás, hogy órákig úsztam oda-vissza keresztben a nagy medence mély vizében. Ő rövidebb távokat úszott, és inkább élvezte a társaságot. Egy alkalommal egy fiú kezdett körülötte úszkálni. Én nem vettem észre, nem is érdekelt, csak akkor derült ki, hogy valami nincs rendben, amikor egy műanyag pohárban vizet hozott nekem a medencébe. Szólt, hogy csináljak valamit, mert nem hagyja békén a fiú. Odaúsztam a gumimatracos suhanchoz, és lehúztam a vízbe, és úgy elláttam a baját, hogy felnőtt koromban is emlegette az illető. Nem féltem senkitől és semmitől, és képes voltam megvédeni bármi áron. A fiúk ettől kezdve sokáig elkerültek engem.
Ő igazi rock rajongó volt, ezért amikor koncert volt Makón, nekem kellett elkísérni őt. Nem igazán voltam boldog, mert engem sokkal inkább világmegváltó tervek érdekeltek, és amíg ő az első sorban csápolt a P. Mobilnak, addig én hátul morogtam, hogy ott kell lennem. Azért csak ragadt rám valami, mert ma sem szeretem a disco zene legtöbb ágát, sokkal inkább értékelem az igazi zenét, a rockot is, de elsősorban azért a soult, a jazz-t, a világzene néhány ágát, a spirituálét és a gospelt szeretem.
Most tehát egy gyönyörű hónap következik, és üdvözöllek itthon!
Van azonban egy másik "családom" is! Ha jól emlékszem, valamikor 2011-ben született. Akkor is volt egy osztályom, A 12. C, és ők azok, akikkel így nevezzük magunkat. Nagyon sok mindent kellene mesélnem rólunk is, de inkább egy álmomról beszélek most.
Már régóta foglalkoztat az a gondolat, hogy össze kellene gyűjteni mindenkit, akinek osztályfőnöke voltam. Hiszem, hogy azokban a 4 években hatottunk egymásra, és talán mások is lettünk, mert adtunk valamit magunkból. Minden osztályomnak megtanítottam egy mondatot: "Legyenek mindnyájan egy!" Hiszem, hogy ez a mondat talán még mindig jelent valamit mindenkinek. Szeretném hinni, hogy az az álmom már rég valóra vált, hogy akikkel egy csapatot alkottak, azok ma is számíthatnak egymásra.
De ennél nagyobb álmom is van! Tudom, hogy lehetetlen, de jó lenne egyszer együtt látni mindenkit, akinek osztályfőnöke voltam! Nem miattam! Miattuk! Mert hiszem, hogy bár ismeretlenek egymásnak, de mégis van bennük közös, még akkor is, ha nagyon különbözőek, és nagyon különböző helyeken élnek!
Ma azonban létezik olyan technika, amivel mégis össze lehetne hozni ezt a nagy "családot", mert hiszem, hogy szükségünk van, szükségünk lehet egymásra!
Hiányoztok fiúk, lányok, hölgyek és urak! Mit szóltok hozzá? Lehetetlen? Szerintem nem! Álmomban már sokszor láttalak így együtt benneteket!
A család az a hely, ahol otthon lehetünk, ahol azok lehetünk, akik valójában vagyunk!
LEGYÜNK CSALÁD!
