Ma mesélni fogok. Gyerekkoromban sokat meséltek nekem a nagyszüleim és a szüleim is. Felolvasták a klasszikus Grimm és Andersen meséket, Benedek Elek meséit, de a legjobban azt szerettem, amikor édesanyám egy maga által kitalált történetet mondott el estéről estére. Két tündér volt a főszereplő, és innen tudtam meg azt is, hogy a nevem Vörösmarty Mihálytól származik, aki a csillag szóból rövidítette, és éppen egy tündért nevezett el így.
Később az édesapám történetei váltak izgalmassá, aki hősökről, vitézekről, hazájukat védő katonákról mondott el izgalmas történeteket. Talán emiatt is sokáig katona akartam lenni, később pedig hadtörténész. Az első regény, amit elolvastam 7 évesen éppen ezért az Egri csillagok volt.
Azért azt meg kell mondanom, hogy a boszorkányoktól annyira féltem, hogy apám kivágta azokat a leporello-szerű mesekönyveimből, bekente szalonnával a képeket, és azokat a szemem láttára ette meg Tomi nevű német juhász kutyánk. Nagy megkönnyebbülés volt, azóta már nem félek.
Ebben a mesében azért mégsem lesznek boszorkányok, mert soha nem lehet tudni ... De tündérek talán igen.
Egyszer volt, hol nem volt egy kisváros valahol az Operenciás-tenger és az Üveghegy között, mások szerint az "Isten háta mögött negyed órával". Ebben a városban élt egy tanár, aki soha nem akart tanár lenni. Aztán mégis úgy hozta az élet, hogy sem katona, sem hadtörténész, sem orvos, sem filozófus nem lett, de sok viszontagság után egy általános iskolában találta magát. Igazi nehéz hely volt, sokat tanult az élettől, a kollégáktól, közben a főiskolától is, de minden napot külön és egyenként utált, amit a katedrán kellett eltöltenie. A túléléshez kialakított magának 10 pontot, afféle alapelveket, amikhez minden körülmények között ragaszkodott. Ilyenek voltak közöttük, hogy mindig fehér köpenyben fog tanítani, gyerek nem jöhet közelebb hozzá 3 lépésnél, síri csend lesz minden órán, és ha valaki rendetlenkedik, akkor ordítva kiabálni fog vele. Így teltek a mindennapok, 3 sarokkal arrébb is hallani lehetett, ha dolgozott, és a szoprán hangjából lassan alt lett.
Hat év után el kellett jönnie, és egy szakmunkásképzőben folytatta ugyanezt. Közben egyetemre járt, végül két év után áthívták a kisváros akkor egyetlen gimnáziumába. Szép lassan beleszokott a szakmába, de továbbra is szenvedett minden nap, és alig várta a szüneteket.
A gimnáziumban sem várta könnyű feladat, rögtön kapott egy osztályt, akik akkor II.-osok voltak, az eredeti létszámból már csak a kétharmad maradt, mert 11-en kibuktak. Csupa lány volt, nagy szájúak, tüskések, sebzettek.
Semmilyen gyakorlata nem volt lányokkal, valahogy úgy hozta az élet, hogy többnyire fiúkat tanított, azt sem tudta, mit lehet kezdeni ennyi különböző, egymással és a tanárokkal is folyton veszekedő fiatallal. De ott volt a fehér köpeny meg a 3 lépés távolság, egy ideig ment minden erőből.
Aztán egy napon minden megváltozott. Madách: Az ember tragédiája c. művét tanította, amikor az addigi élete egyik pillanatról a másikra megváltozott. Azokban a magánéletében is viharos napokban egy házi dolgozatot adott fel, melynek a címe az volt: "Mi dolgunk a világban? Az ember él, és élni akar". Eredetileg Vörösmarty és Ady versét kellett volna párhuzamba állítani a mondanivalók alapján a Tragédiával, ehelyett azonban 28 levelet kapott. Ezek a "levelek" lettek egy egy új kapcsolat, egy új élet, egy új hivatás elindulásának okozói.
A mai mese "AZ OSZTÁLYOMRÓL" szól, "A IV. B"-ről.
Valamikor III.-ban egy súlyos közlekedési baleset történt. Az egyik lány kórházba, az intenzív osztályra került. Súlyos tragédiát élt át, és az orvosai valamint a szülei szóltak, hogy menjek be hozzá. Sikerült beszélgetni vele, és sikerült rávenni arra is, hogy egyen.
Másnaptól beosztottuk, hogy ki, mikor megy be hozzá. Mindig vittünk valamit, amiről azt gondoltuk, hogy örömet okoz neki. Újságokat, amiket szeretett, de szigorúan kicenzúrázva belőle a rossz híreket. (Órákat töltöttek azzal, hogy kiollózták a rossz híreket mindegyikből.) Aztán amikor hazakerült, naponta látogattuk. Az első találkozásra vittük a gitárokat, ajándékot, csokit, és az egész osztály felvonult a kis társasházi lakásba énekelni, mesélni, beszélgetni. Szigorúan csak pozitív híreket, mert többeket megfenyegettek, hogy most nem lehet veszekedni. Azt hiszem, valahol itt lettünk először igazi közösség. Ettől kezdve figyeltünk igazán egymásra.
Rengeteg dolgot mesélhetnék, és fogok is, tőlük tanultam meg gitározni, miattuk olvastam el a Madárkát, hallgattam Cure-t, Depeche Mode-ot. És főleg, elkezdtünk beszélgetni. Sokat, mindenféléről.
Aztán sok-sok év telt el. Éppen 20. Ma újra osztályfőnök vagyok, millió tapasztalattal, rengeteg élménnyel, és ma már pedagógusnak vallom magam, nem csak tanárnak. Nekik köszönhetem, mert volt bátorságuk és kitartásuk "megszelídíteni" engem.
Nyáron, amikor közeledett az évnyitó, úgy éreztem, hogy öreg vagyok már a jelenlegi 14 évesekhez, fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek velük. Ekkor gondoltam azt, hogy miért ne fordulhatnék hozzájuk, a találkozó szervezése miatt létrejött egy csoport a fb-on, és megkértem őket, hogy írjanak levelet az újaknak. CSODA történt! Fantasztikus és nagyszerű leveleket kaptam, amiket az újak is megismertek. Kiderült, hogy ami igaz született köztünk, az nem múlt el.
Ma amikor ezeket a sorokat írom, ugyanaz történik velem, mint 20 éve, csak ma engem látogatnak meg levelekkel, üzenetekkel. Szigorúan cenzúráznak ma is! Csak jó híreket kapok. A zenék ugyanazok. Ma Cure-t hallgattam. A IV. B átível időn és téren, és átölel és fenntart, mint egy háló, amelyet nagyon sok ember tart szeretetből. Vigyáznak rám, ahogy talán én vigyáztam rájuk egykor. Nem csak ők, sokan mások is, de ez a mai mese róluk szól.
Ma ezt kaptam:
"Föl barátaim, nincs még túl késő új földet keresni, talán a boldogok szigete vár Bennünket. S bár nem vagyunk az az erő, amely egykor eget és földet rázott, vagyunk ami vagyunk, sors és idő gyengíthetett, hős szívünk együtt ver, s kemény hite, hogy küzd, keres, talál.
Keres, talál, s nem hagyja magát."
(Alfred Lord Tennyson)
"A remény mindenkit felemel." Hiszem, hogy a mesének nincs vége. Nem választ el minket sem ásó, sem kapa, sem nagy harang. A tündérek itt vannak közöttünk. És én is csak azt mondhatom:
"MARADJUNK IV. B-SEK MINDENKOR!"
Végezetül egy dal, melyet szintén tőlük kaptam ajándékba:
