Ma szeretném, ha bebizonyíthatnám, hogy számomra 2 dolog teszi lehetővé a mindennapok túlélését. Az egyik a hit, a másik a humor. A kezelések során gyakran egy abszurd komédia szereplőjévé válok. Ennek a játéknak több felvonása van, de ezek közül most csak a legutolsót mutatom be.
A kezelések a klinika alagsorában folynak, ahol 2 kis szoba nyílik egy pici előtérből, amelyben négy szék és 2 fogas található. Az egyik egy iroda, amiben számítógép, szekrény és egy ágy található, a másikban 4 kezelő ágy. A betegek többsége a kezelő helyiségben kapja meg az adagját. Én csak egyszer töltöttem itt a 7 órát, a többi alkalommal az irodában voltam. Ez egyrészt kényelmes, mert ágyon feküdni sokkal kellemesebb órákon keresztül, mint az ülő-fekvő alkalmatosságokon, másrészt viszont itt adminisztrálnak, betegeket fogadnak, így gyakran érzem azt, hogy zavarok, vagy éppen azt, hogy engem zavarnak. Mivel itt egyedül vagyok beteg, órákig zenét, vagy hangos könyvet hallgatok. (Most éppen Coelho: Zahirját, ezt is melegen ajánlom!)
A legutóbbi alkalom is a szokásos rutin szerint zajlott: fél 8-kor vért vettek az ujjamból, majd vártam a kezelésre. Közben 2 újabb beteg érkezett, mindketten ugyanolyan kórokkal mint én. Egyikük először jött, ezt onnan is lehetett tudni, hogy hatalmas táskája volt, és ahogy leült, egyből azt kérdezte, hogy hol veheti fel a hálóingét. Az első abszurditást mindannyian akkor éljük át, amikor nem mondják el nekünk, hogy nincs ágy, bennfekvés, szigorúan csak munkaidőben folyik kezelés, és totálisan eltévelyedett révület ül ki mindannyiunk arcára, mikor először szembesülünk azzal, hogy bizony, ez nem kórterem, itt ha bármi történik, többnyire magad intézed, és szó nincs róla, hogy te egy ágyhoz kötött hulla lennél. Ha több óráig kell maradnod a palackhoz kötve, akkor ha szólsz, kimehetsz egy kétbetűs rövid kitérőre, ekkor elzárják a csapot. Akinek hányingere van, az kap egy vödröt, és megoldja. Úgyhogy nem vagyok hullajelölt!
A következő lépés, hogy mindenki kap 3 bogyót a világ egyik leghatározottabb, de legkedvesebb nővérétől. Ott helyben lenyeljük, és ha odaért az adagunk, a kezdődhet a második felvonás.
Legutóbb 75 percig tartott, míg be tudták szúrni a portba az infúziót, 3 nővér küszködött vele, míg sikerült. Kettő célzott, szúrt, a harmadik szurkolt. Ez a rossz hír, a jó az, hogy a vérképem még mindig tökéletes. Utána zubogott 11 palack lé, megspékelve egy infúzióba szúrt külön hányás csillapítóval. Gondolom, elfogyott a vödör, ezért inkább adtak még egy szurit. (Láttam, mikor az utolsó vödröt is kivitték az irodából.)
Aztán 7 óra múlva lekapcsoltak, de közben olyan éhes és kívánós voltam, mint a 2 terhességem alatt egyszer sem, és nem vagyok valami nagy hamburger-faló (fa ló meg egyáltalán nem), így utána elmentünk egy McDonalds-be enni, a jó hír, hogy most jól esett a burger, és sokat nevettünk, a rossz, hogy megint én fizettem.
Utána hazahoztak, este 7-ig tök jól voltam, na de akkor, mint akit agyonütöttek egy baseball ütővel, utána kétszer oda-vissza átment rajta egy úthenger, és végül kidobták a zombik temetője mellé a vérfarkasokkal pont szemben.
Úgyhogy fél 8-kor lefeküdtem, ez a jó hír, a rossz viszont az, hogy szombat estig nem tudtam eldönteni, hogy ezen a világon vagy a másvilágon botorkáljak-e négykézlábon. Végül ez utóbbi pozitúrát kihúztam a listáról, bár utólag mondhatom, hogy ez felért egy hősi hegymászással, de így is úgy éreztem, hogy rögtön kipusztulok, mint a dinoszauruszok.
Végül vasárnap felébredtem, ezen magam is nagyon csodálkoztam, és mivel még mindig nem a szomszéd temetőben kellett a felszínre ásnom magam, úgy döntöttem, hogy egy életem, egy halálom, én most megküzdök a hétfejű sárkánnyal, hátha az enyém lesz a fele királyfi, és felavattam az új parókámat.
Vettem egy óriási nagy levegőt, a fejembe húztam a bambuszból szőtt kis sapit, rá a parókát - amit még fazonírozni kell egy szakembernek, mert a fejem akkora, mint egy hőlégballon, és ez volt az egyetlen tökfödő, ami nem kicsi rá, a többi mind olyan, mint tökön a gyűszű -, ettől úgy éreztem magam, mint az eszkimó rénszarvas pásztorok, csak itt +30 fok volt nem -30, a fene az időjárásba, hogy megint eltévesztette a helyszínt! Ebben a fejfedőben indultam el misére, és mivel a 100 éve ismerőseim egy része csak 1 óra után vélte úgy, hogy láttak már valahol egy ilyen bolondot - mintha -, ezután már viszonylag könnyen viseltem, hogy többen megállapították magukban, hogy vagy nem komplett, vagy nincs önkritikája. Én viszont jól szórakoztam, és a hőgutaütés közepette is jókat derültem magamban.
A jó hír tehát az, hogy megvolt a kezelés, van paróka is, sőt mélyhűtőbe rakható kendő is, ami állítólag hűti a fejet egy ideig - na ilyenről sem hallott még senki gondolom, hogy jégakkut hord a fején -, a rossz hír azonban mégis az, hogy kánikulában olyan meleg van, hogy inkább a mélyhűtőt kellene a fejemre húzni. Jó hír az is, hogy a fejmosás sokkal egyszerűbb, mint eddig, a rossz hír viszont az, hogy még mindig keresem a fésűt, mielőtt kilépek a házból.
Egy szóval túléltem egy újabb kört. Most vagyok a felénél, és ha jók lesznek az eredményeim, akkor már kifelé haladok a rendszerből. Meglátjuk!
A parókát még szokom, a kendőket váltogatom, de végül is ez egy újabb lehetőség arra, hogy kipróbáljak végre valami dögösebbet. Elvégre az élet most kezdődik, csak még nem döntöttem el, hogy vörös démon vagy szende szőke akarok-e lenni szeptembertől. (Bár kacsintgatok a holló fekete felé is!)
És különben is, vár Anglia, London, az egész élet, és nem utolsó sorban a nagy világ, benne Sydney-vel, a húgommal és a tanítványaimmal. Úgyhogy reszkess világ, mert jövök!
