"Bocsánatoddal ajándékozz meg, ha fölösleges szavaimmal tele a világ,..."
Egyszer volt, hol nem volt 19 nap az idő óceánjában. Egyik olyan volt, mint a másik, látszólag semmiben nem különböztek egymástól. Mindannyian 24 órából álltak, látszólag mindnek volt kezdete és vége. Együtt alkották a végtelenséget, talán senki sem vette őket észre. A fény és a sötétség váltották egymást ekkor is.
Az emberek ugyanúgy éltek ebben az időben is mint máskor. Voltak, akik szerettek, voltak, akik harcoltak, voltak, akik ütöttek, és voltak, akik simogattak. A legtöbben észre sem vették ezeket a napokat, csak sodródtak velük a maguk hullámain.
Ám egy valaki, egy időutazó kalandor merész vállalkozásba kezdett. Elhatározta, hogy meg akar élni minden pillanatot, akár jó, akár rossz, akár örömteli, akár fájdalmas lesz is. Minden pillanat egyedi, ezért tudta, hogy csak akkor járhat sikerrel, ha beleveti magát abba az egyetlen dologba, ami éppen akkor történik vele, és bízott benne, hogy lesz ereje, kitartása, hogy végigélje ezeket a perceket.
Az első nap örömteli pillanatok sokasága volt, mert megjött az, akinek jövetelét annyira várta, akinek ittléte maga a csoda. Ritka, és felemelő pillanatok voltak, a nap beragyogta a perceket, amikor átölelték egymást, és minden eltávolodott, aminek nem volt léte és értéke. Ekkor emlékezett újra arra, hogy a találkozás, a jelenlét elég ahhoz, hogy örüljünk. Megjött a rég nem látott testvér, és kitágultak a percek, az órák, mert e lehetetlen valóra vált. Sok-sok áldozat, fájdalom, szeretet eredménye a találkozás csodája. Ekkor erősödött meg az a tudat, hogy a legértékesebb ajándék az az idő, amit egymásnak adhatunk, amikor együtt lehetünk, amikor egymás szemébe nézhetünk.
A következő három nap az öröm rohanásában telt. Kérdések és válaszok, hálaadás, ismerősök, családtagok váltották egymást. A jelenlét öröme bevilágította ezeket a napokat.
Az 5. nap újabb próbatételt jelentett. Ez volt a sziklamászás napja. Reggel hozzákötötték egy csőhöz, amely segít abban, hogy megmássza a maga szikláját, és elindult egy 30 órás kapaszkodásra a csúcs felé. Az eleje megint nehezen indult. Cső nélkül nem lehet mászni, és újra ki kellett várni, hogy biztosan rögzüljön a "köldökzsinór", hogy áramolhasson az üzemanyag.
7 óra múlva még csak a meredély negyedénél tartott. Aztán 3 órát fáradtan, de egyre gyorsuló iramban mászott felfelé, de a 10. órától minden ellene fordult. Először szél támadt, aztán egyre erősebben húzta egy örvény az éjszaka sötétje felé. A fájdalom egyre erősebben hátráltatta abban, hogy újabb és újabb lépéseket tegyen a hegyen, mely maga is egyre meredekebb lett.
De egyszer csak meglátta a hajnal első sugarát, és megérezte, hogy ugyanazok a kezek tartják, fogják, emelik, húzzák, akik már eddig is tartották őt láthatatlanul. Belekapaszkodott tehát ezekbe a kezekbe, és elindult felfelé. És a 30. órában megérkezett! Megtette a maga útját, mosolygott és nevetett! Csupa veríték volt, de fenn volt, és szétnézett a maga csúcsáról, és látta, hogy miközben az eget figyelte, odalenn hagyta a fájdalmait, és végtelen öröm töltötte el, mert sikerült, mert megérkezett. A csúcson már nem volt egyedül, alig fértek el egymás mellett, mert mindenki ott volt!
Újabb 4 nap telt el, melyeken új tervek szövődtek. Egy utazás, mely 4 embert repíthet vissza a régmúlt időkbe, de most a jelenben élhetik újra azt az eltéphetetlen köteléket, amit az emberek családnak neveznek.
Majd 8 nap megismételhetetlen boldogsága következett.
Van egy kicsi ország Európa közepén, és benne egy tó, amely nagyon pici kis testvére bármilyen tengernek, de hegyek, dombok, lankák veszik körül, vizében zöldes kéken tükröződik az ég, és édes vize lágyan öleli körül a benne megmártózókat.
És megtörtént a csoda, nem hitt benne ő maga sem, de ott volt. Beúszott a vízbe, lágyan körülölelte és simogatta a tó, és nézte a Badacsonyt, a sirályokat, a hajókat, a hattyúkat és boldog volt. Ott volt, és az idő megállt, és elmerülhetett az örömben, és örökké hálás lesz mindazoknak, akik lehetővé tették, hogy örömben és szerettei körében élhesse meg ezt a csodát.
Most itt ül, és azon gondolkozik, hogy álom volt-e mindez vagy valóság? De talán nem is fontos, hogy megértsük, hogy mi ez, mert időt kapott mindenre. Örömre, együttlétre, szeretetre, élményekre, vidámságra, régi és új emlékekre. Ajándékot kapott minden pillanatban, és gazdagnak és boldognak érzi most magát!
"A föld biztos talaján állok, és a sziklák erejében élek."
Higgyétek el, az élet tele van örömmel! Éljétek meg az ajándékba kapott idő minden pillanatát! És akkor elhiszitek majd, hogy "az úton a semmi jár, kel, ami elmúlik", és elérhettek jelenvalóktól örökkévalókig!
Az idő, amit egymásnak ajándékozunk a legfontosabb és a legszebb ajándék!
Itt a vége, fuss el véle!
