Van az úgy, hogy az ember lánya örül egy látszólag rossz hírnek is. Most éppen ez történt.
Több, mint két heti várakozás után úgy tűnik, hogy holnap folytatódik a kezelésem a klinikán. Egy komoly fertőzés miatt itthon voltam eddig, gyógyszereket szedtem, de most úgy néz ki, hogy újra kezdődhet a kaland, vagy ahogy egy kedves ismerősöm írta a hét elején:
"Holnap elindulsz egy nagyon hosszúnak tűnő wellneszre. Egyedül kell menned. Nem megyek, nem megyünk veled, mert más dolgom, dolgunk van, hogy várjunk haza téged.
És igen : VÁRUNK HAZA!"
Azt hiszem, ennél szebbet és igazabbat nem is mondhatna, írhatna nekem most senki. Minden alkalommal, amikor megszületik egy újabb bejegyzés, annyi biztatást és együttérzést kapok, ami megerősít abban, hogy történjen velem bármi, nekem dolgom van, meg kell gyógyulnom, ki kell bírnom minden fizikai nehézséget.
Ma kicsit elkalandoztam az interneten, és megnéztem néhány oldalt, ahol a rám váró dolgokról írnak. Valószínűleg nem kellett volna, eddig sem tettem, és ezután sem fogom. Bármilyen nehéz is ez az út, mindig csak az adott pillanat számít. Van aki erre azt mondja, éljük a jelent, mert minden csak egy adott pillanatban létezik, a múlt elmúlt, a jövő még nem a birtokunk. És bőven elég, ha pillanatról pillanatra haladunk, és megéljük annak teljességét a hozzá kapott kegyelmekkel együtt. Más ezt úgy fogalmazza meg, egyszerre csak egy lépést! Mindenkinek igaza van. Én is így próbálom meg megélni a következő napokat. Igyekszem sokkal együttműködőbb, kedvesebb lenni. Megpróbálom megkönnyíteni a magam és az engem ápolók, gyógyítók számára is a helyzetemből adódó nehézségeket. Keresni fogom a jót és az értékeset minden pillanatban. Többet szeretnék mosolyogni, bármily nehéz is, és nem morgolódni a nehézségek miatt.
Mindennek örülni akarok, annak, hogy hat a kezelés, annak, ha tudok egy kicsit aludni, annak, ha fel tudok kelni, annak, ha valaki kedvesen szól hozzám, vagy annak, ahogy egyszer arra ébredtem egy hajnalon, hogy a legnagyobb hóesés közepette is egy énekes madár énekelt valahol.
Azonban a legnagyobb örömöt az okozza, ha üzenetet kapok a külvilágból, és az is, ha valaki személyesen látogat meg, és mesél nekem mindarról, amiből most kimaradok. Ezekben a dolgokban az a legjobb, hogy senki nem beszél nekem vitákról, nézetkülönbségekről, felesleges dolgokról, hanem csak olyanokról, amik igazán lényegesek. Valaki mesél nekem a tanulmányairól, más a munkájáról, megint más arról, hogy hogyan próbálja szebbé, élhetőbbé tenni a világot maga körül.
Külön kell szólnom azokról, akik biztosítanak a segítségükről. Sok mindent ajánlottatok fel már eddig is nekem. Sokan érdeklődnek, hogy mire van szükségem. Még nem tudok semmi konkrétumot arról, hogy a steril körülményeket majd hogyan lehet megteremtenem az őssejt transzplantáció után, nem tudom, hogy kell-e, és mennyi vérre lesz szükségem, mert eddig még nem kaptam. Mindent a maga idejében! De mindent köszönök mindenkinek, és ha szükségem lesz valamire, szólni fogok!
Az idézet, amit a mai bejegyzéshez választottam, Babits Mihály: A második ének c. verséből való. Most ez is nagyon aktuális. Valaha nagyon régen a makói Bartók Béla Ének-zenei Általános iskola tanulója voltam. Másodikos koromtól végig csellóztam, és 3.-tól énekkaros is voltam a szoprán szólamban. Minden nap volt ének órám, hetente kétszer énekkar, egyszer kamarakórus, 2 cselló óra, a végén még 2 óra zenekar is. Nem születtem abszolút hallással, sőt, botfülem volt, de hála két zseniális pedagógusnak - Boleman Dénesné Mária néninek és Csaplás Angélának (mi csak így hívtuk Őt magunk között) -, valamint a Kodály-módszernek, egy életre a zene rabja, szerelmese lettem. Mária nénitől tanultam meg szolmizálni, én is emlékszem a törpékre, akik egy várban laktak, és folyton költözködtek a törpe emeleteken, Mária néni meséit meg tátott szájjal hallgattuk, és közben mutogattuk az 5 ujjunkon a törpék vándorlását. Ma is bármit azonnal le tudok szolmizálni akár hallás után, akár kottából. Annyit énekeltem, hogy kialakult egy relatív hallásom, így kerülhettem be az énekkarba, majd a zenekarba is. Angéla néni egy fiatal és nagyon érzékeny, de hallatlanul művelt és zseniális pedagógus volt. Egy generáció, köztük én is értette meg, hogy miről szól Smetana Moldvája, hallottuk és éreztük mindnyájan, hogyan simítja meg arcunkat a hajnali napsugár és a szellő Debussy: A tenger c. darabjának hallgatása közben, és azt is neki köszönhettük, hogy 1974-ben, amikor Déry Tibor-Presser Gábor-Adamis Anna: Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról c. művét bemutatták a Vígszínházban, akkor az utolsó órákon megismerkedhettünk ezzel a darabbal is. Sokkal, nagyon sokkal tartozom neki a mai napig is. Ő már nincs köztünk, fiatalon elvitte egy betegség, de soha nem felejtem el, hogy az utolsó évben, amikor Bartók: Cantata profana c. művét tanultuk, és a diszharmonikus hangzás miatt inkább olvastunk egy osztálytársunkkal a pad alatt, ráadásul egy adott ponton odaszóltam a padtársamnak, hogy "neked nem fájdul meg a fejed ettől? ha nem ad egy Seduxent, én kimegyek." Valószínűleg túl hangosan mondtam, mert hirtelen felemelte a lemezjátszó karját, és a beállt csendben azt mondta: "Csilla, egyszer majd úgy fog hiányozni neked a zene, az igazi zene, hogy a csontjaidban is érezni fogod a fájdalmas hiányt!" Kikapcsolta a lemezjátszót, és kiment. Én akkor csak attól rettegtem, nehogy a szüleim megtudják, hogy mi történt, mert abból óriási baj lesz. Valószínűleg nem tudták meg.
Az utolsó héten minden órán kívánság hangverseny volt. Mindenki kérhetett egy zeneművet a 8 év anyagából, és névsor szerint azokat játszotta le nekünk búcsúzásként ajándékba. Azonban mielőtt elkezdődött volna az egész, azt mondta, hogy hozott egy zenét, amit valakinek küld, de nem mondja meg, hogy kinek, és feltette Beethoven: Für Elise c. zongora művét, és az egész dal alatt engem nézett. Soha nem felejtem el, ahogy belém véste azt, hogy a tisztelet, a szeretet egy másik ember felé legalább olyan fontos, mint az, hogy megérthetem, megélhetem azt, hogy a zene elvarázsol ebből a nehéz világból, és megmutatja azokat a szemmel nem látható értékeket, amik a legfontosabbak. Köszönöm Angéla néni! Egy életre megtanultam a leckét, egy életre elvarázsolt a zene.
A napokban megint kaptam egy óriási ajándékot! Valaki ismét felajánlotta a segítségét, amit nem is tudok hogyan megköszönni, és küldött nekem két dalt, olyat, amit én is igazán szeretek. Nincsenek szavaim arra, hogy mennyi szeretet, törődés van ezekben a dalokban. Ez egyik segít megnyugodni, a másik felráz, és elrepít egy távoli világba, ahol a zene vérpezsdítő, ahol mindig meleg van, és ahol még nekem is táncolni támad kedvem. Ezeket is magammal viszem most, hogy újra megyek a klinikára.
Hallgassátok meg ti is!
http://www.youtube.com/watch?v=_xA9U2XHTkI
http://www.youtube.com/watch?v=WYJ9HD6Li10
Aki ezeket küldte nekem, arra igazak a fenti sorok, Ő biztos, hogy olyan ember, akinek a lelkében szép az ének!
Végül pedig ígérem, hogy megpróbálok írni, de előre is elnézést kérek, mert telefonon nagyon nehéz blogolni, túl kicsik a billentyűk, a képernyő, ezért minden volt és jelenlegi tanítványomat kérem, bocsásson meg a helyesírási hibákért!
Nem búcsúzom, mert jelentkezni fogok a Meglepetések Házából, és tudom, érzem, hogy velem vagytok, hogy vártok!
