"Isten igazságos, a Szeretet él, és megengedte a Földnek, hogy tovább forogjon!"

(Amynek ítélve)

Ma ünnep van, és ez egy jó alkalom arra, hogy újrakezdjem a bejegyzéseket.

Újra a hematológián fekszem. Sajnos nem jók az eredményeim, így újra megpróbálnak kezelni, majd kiderül, hogy milyen eredménnyel. Most már tényleg elmondhatom, hogy minden, ami velem történik, Isten kezében van, nála a terv arról, hogy mi lesz. 

De nem vagyok szomorú. Harcolok, mint eddig, mert úgy érzem, ez a küldetésem. Van kiért és van miért. A szüleim, a gyerekeim számítanak rám, és én igyekszem őket úgy szeretni, hogy mindent megteszek a gyógyulásomért, Tudom, hogy szükségük van rám, és még nekem is vannak terveim.

Ma azt is elhatároztam, hogy ezeket a lélekölőnek tűnő napokat megpróbálom úgy átvészelni, hogy minden nap lejegyzem, ami jó és szép dolog történik velem. Én ezt a "csokrot" tudom most átadni mindenkinek, de elsősorban a szeretteimnek. 

Tegnap és ma is az előző kezelésem alatt már megismert nővérek voltak benn. Szinte családtagként üdvözöltek. Sehol ebben a magyar egészségügyben nem találkoztam még ennyi szakértelemmel párosult empátiával, odafigyeléssel, mint itt a szegedi hematológián. Egy mindennapos csoda, ahogy éjjel-nappal van valaki, aki jön, kezel, és ha mást nem is, de egy kedves szót mond a szuri mellé. Szinte soha nem ülnek le, csak amikor átadják az osztályt a váltásnak, éjjel is ugyanúgy jönnek, mint nappal. Az orvosok kedvesek, és a tudásuk maximumát adják. Már nagyon sok hét van mögöttem, de mindig ugyanazt tapasztalom, nehéz betegek súlyos betegségekkel küszködünk, de előbb-utóbb mindenki családtagnak érezheti magát, mert odafigyelnek rá, mert ismerik, mert együtt éreznek vele, mert törődnek a rokonokkal vendégekkel is. Ezek az igazi hétköznapi csodák! Kedves Csilla, Rita, Edit, Józsi nővérek, ápolók, köszönöm Önöknek a mindennapi csodákat, mert ez segít élni, jól megélni a jelen pillanatokat!

Ma bejött a nagyobb fiam, hozott néhány dolgot, és olyan jó volt beszélgetni vele az élet dolgairól úgy, mint két felnőtt, de úgy is, mint 2 jó barát. Sok harc van mögöttünk, de azt hiszem, talán már nem csak szülő-gyermek kapcsolatban állunk, hanem barátok is vagyunk, akik meghallgatják egymást. Tegnap, amikor Gábor volt itt, ugyanezt éreztem, barátok lettünk.

Margóca is meglátogatott, és pont azt a két sütit hozta, amit most a legjobban kívántam, almás pitét és pogácsát. Ez az eggyéválás, mindig azt kapom, amit szeretek. Ez a gondoskodás magasiskolája. 

Ez volt tehát a 2. nap a klinikán, a csodák napja! 

Ma megnéztem egy filmet, a címe Quartett, mindenkinek meleg szívvel csak ajánlani tudom!

Végre!

Az elmúlt majdnem 2 hónapot a szegedi onkológiai klinika alagsorában töltöttem. Itt kaptam 20 adag "normál" sugarat  4 helyre az arcomra. Majd ezután még 9 nagyobb dózist ugyanoda. Nem volt könnyű, nem volt egyszerű. Minden nap betegszállítókkal mentem-jöttem, annak minden előnyével és hátrányával.

De most röviden, és lényegretörően, túl vagyok a kezeléseken, mellékhatások vannak, de azok most tényleg mellékesek. Szombaton délután voltam CT vizsgálaton, ma tudtam meg az eredményt.

Nem találtak az arcomon sugárzó pontokat, vagyis ELTŰNTEK A LYMPHÓMÁK!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Nagyon remélem, hogy örökre! Az adjunktusnő azt mondta, hogy mehetek dolgozni, így 21-től újra tanár vagyok!

MINDENKINEK, AKI AGGÓDOTT, IMÁDKOZOTT ÉRTEM, ŐRIÁSI KÖSZÖNETTEL TARTOZOM! NEM IS TUDOM, HOGY HOGYAN LEHET MEGKÖSZÖNNI EGY ÉLETET!

NAGYON-NAGYON KÖSZÖNÖM! NAGYON BOLDOG VAGYOK!!!!

Mozgás, sport!

A mai feljegyzés egy új gondolat megfogalmazása. Most először fordulok mindenkihez, aki erre az oldalra látogat, aki olvassa a soraimat, hogy segítsen együtt gondolkodni, adjon tanácsot, ha tud, és ha kedve van, akkor csináljuk együtt mindazt, ami megvalósítható.

Az elmúlt hetekben, hónapokban nagyon sok időt töltöttem négy fal között. Eleinte feküdtem, aztán nagy élmény volt, hogy viszonylag hosszabb időt tudtam ülni, később járkálni kezdtem az udvaron, és az, hogy egy hete már nem csak a kezelésekkor lépek ki a kapun, hanem megpróbálok újra normális életet élni (boltba menni, autót vezetni, ügyeket intézni), a gyógytornászomnak köszönhető, aki fantasztikus munkát végzett, mert elgyötört fizikumomat gyógyszerek nélkül sikerült újra használható állapotba hozni speciális tornagyakorlatok segítségével. Lassan erősödöm, és ezt az állapotot szeretném tovább fokozni.

Fiatal koromban rengeteget sportoltam, van egy doboznyi érmem mindenféle sportágból. Imádtam túrázni a hegyekben, és máig tartó szerelmem az úszás, ez hiányzik most is a legjobban, de amíg az orvosaim meg nem engedik, hogy újra uszodába járjak, vagyis a vérképem még nem érte el azt a szintet, amivel ellent tud állni a fertőzésveszélynek, addig még várnom kell. 

Viszont egyre inkább érzem, hogy szükségem van rendszeres mozgásra, nagyon nagy szó: SPORTRA! Fizikailag megerősítene, de ami ennél sokkal fontosabbnak tűnik, segítene lelkileg is megújulni, mert bármilyen kis sikerélmény, ami a saját erőfeszítéseim eredménye, endorfint (milyen tudományos szavak jutnak eszembe) szabadít fel bennem, és most óriási szükségem van örömre! 

Már írtam a nagy tervről, a park körbe futásáról is. De ez csak egy állomás! Szerintem sokan vannak itt a környéken hozzám hasonlóan olyanok, akik hasonlóan gondolkoznak, hasonló állapotban vannak, és nem igazán tudják, hogy hogyan induljanak el, mit csináljanak. 

Ezért is kérem minden idelátogató segítségét, ötleteit, tanácsait, mit ajánlotok? Hogyan kezdjek hozzá? Vannak mások is, akik csatlakoznának? 

Futni most nem tudok, de olvastam a nordic walkingról, de minden más forma is érdekelne, amit elkezdhetnék. Tudom, hogy az írásaimat 3-400 ember olvassa szerte a világból. Talán akad valaki, aki segíteni, aki megosztaná a gondolait velem. Előre is köszönöm mindenki segítségét!

“Ha nem repülhetsz, fuss! Ha nem futhatsz, menj!

Ha nem mehetsz, csússz! De bárhogy is legyen: mozogj! 

/Ifjabb dr. Martin Luther King/

14+2

Nagyon régen nem írtam... Nem tudtam, nem voltam rá képes... Gondolom, ezeket a sorokat kevesen fogják olvasni, de nem baj, ez egy napló, és most újra megértek bennem gondolatok, amik kikívánkoznak. sok minden történt, túl sok minden, amikről nem akarok írni. De minden ilyen mondat után kérdéseket kapok, ezért annyit mégis mondanék, hogy július 12-én letelt a 100 nap steril szobás időszak. Mindenkinek, aki segített abban, hogy hazajöhessek, hogy legyen szobám, hogy speciálisan étkezhessem, nagyon-nagy köszönettel tartozom. 

Eleinte nagyon gyenge voltam, ezért különösen nagy köszönettel tartozom a makói ENI áldozatos gondozóinak, a gyógytornászomnak, a vezetőknek, akik a hét minden napján biztosították számomra ezt a különleges lehetőséget. Egyben mindenkit arra biztatok, hogy ha szüksége lenne hasonló ellátásra, keresse fel őket, nagyszerű emberek áldozatos munkájának köszönhetem, hogy megerősödtem. A szakértelem, a kedvesség, a szolgálatkészség azok a jelzők, amik eszembe jutnak erről az időről. Még egyszer köszönet érte!

A másik megrendítő esemény Erika húgom "átmenetele" volt. Tudom, hogy sokan nem értik ezt az igét, azt hiszem, az olasz nyelvből ered ez a magyartalannak tűnő megfogalmazás. Én mégis ezt használom, mert számomra a földi élet és földön túli élet összefügg, és hiszem, hogy Ő átment abba a másik világba, ahonnan még nem tért meg utazó. Még nem vagyok képes erről írni, majd egyszer, de Ő van! Az örök jelenben létezik, ahol már minden más: "Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik." (1 Kor 2.9). 

Maradok tehát a jelenben, és innen kezdem újra. Június 17-én voltam Kecskeméten újabb PET CT vizsgálaton, ezen a felvételen még mindig találtak aktív lymphomás sejteket az arcomon és a homlokomon, ezért július 3-a óta sugárkezelést kapok a szegedi onkológiai klinikán. Minden hétköznap betegszállítóval visznek be és hoznak haza. Remélem, ez után már tényleg rendben leszek! Nem tudom, mennyi kezelést fogok kapni, ez az eredményességtől függ, de haladok, ma voltam a 14.-en, tegnap óta az eddigi 3 pont helyett már 4-et sugaraznak, ez a címben jelzett 2-es szám.

Az arcom erősen kezd hasonlítani Quasimodoéra, de sok a különbség is köztünk. A legfontosabb, hogy én még nem tudok ugrálni a padláson, kötélen sem tudok függeszkedni, viszont egyáltalán nincs púpom, és hála a gyógytornásznak, már nem fáj a gerincem sem! A bőröm meg rendbe fog jönni, ha vége ennek az egésznek, ha marad némi barnaság, legalább könnyebben fel fogtok ismerni, mert ezek a csaták emlékei lesznek, és ahhoz, hogy én, én legyek, ez is szükséges! Belőlem csak egy van, mint mindenki másból, és a foltjaimért komolyan megdolgozom! Szombat óta újra ki merek menni az utcára, elmegyek boltba, és lassan elkezdek majd edzeni is az új futópályán, ha nem zavarom ezzel a profikat, mert nem felejtettem el, hogy megígértem, újra körbefutjuk a parkot! Eddzetek, mert az 1978-as IV. C a JAG-ból futni akar és fog is, és hogy hányan csatlakoznak hozzánk mások, az csak a jövő titka!

Az első bejegyzés megírásakor megígértem, hogy úgy fogok írni, hogy mindenki, aki velem találkozik, boldogabb legyen azután, mint a találkozás előtt volt. ezért sem írtam eddig, de most azt hiszem, írnom kell! 

Amíg várom a kezelést, a betegszállító kocsit, sok időm van olvasni a fiamtól kölcsön kapott tableten. Rengeteg dühös hozzászólást, egymást bántó megjegyzést látok. A kocsiból kinézve olykor borzalmas reklámok kerülnek a látómezőmbe, sokszor nehéz emberekkel utazom együtt, akik csak morognak, mérgelődnek, olykor feleslegesen okoskodnak. Én nem ezt akarom! Hiszem, hogy "létezik egy másik emberiség" is. Nekem is változni kell! Nincs időm haragudni, mérgelődni. 

Ma az egyik beteg, akivel már sokadszorra utazunk együtt, és sokszor beszél, néha kioktat mindenkit, mellém került. Bennem is ott volt a feszültség, hogy nem fog békén hagyni. Aztán egyszer csak azt mondta, jó, hogy ott ülök mellette, mert ha egy kanyarban eldől, akkor én úgyis megfogom. Soha nem beszéltünk eddig, engem is zavart, de ma beláttam, ezek a fontos dolgok, mert ő ismeretlenül számít rám, és én adhatok valamit, amit csak én tudok ma. A helyemre kerültem. Itt vagyok! Még dolgom van, még dolgunk van!

Újra szeretnék tanítani, tényleg! Már kiégtem, de most újra van kedvem élni, adni! Mozogni akarok, és szélesre tárni az ajtót, amin mindenki bejöhet, akinek szüksége van rá!

"Újra rád köszönt a reggel,

tovatűnt a hosszú éj..." 

Szeretek élni.

Napok óta kínlódom - mondtam még tegnap is. Minden nap hányinger, hidegrázás, kisebb-nagyobb fájdalmak kerülgetnek. Van, amire van gyógyszer, ami ideig-óráig csillapítja a kellemetlenségek egy részét, van, amire nincs. Időnként rám tör a félelem, mi lesz, ha erősebb lesz, mi lesz, ha orvost kell hívnom, mi lesz, ha vissza kell mennem a klinikára. Még mindig nagyon gyenge vagyok, és a türelmem is fogyóban. 

Jó lenne egy kicsit újra jól lenni! Újra gyalogolni legalább az utca sarkáig, újra megenni egy ebédet egyszerre és nem részletekben a felét, meginni egy pohár vizet hányinger és keserű szájíz nélkül kis kortyokban, jó lenne újra autót vezetni, kirándulni, megsimogatni a macskát, főleg Axwellt, a kutyámat. Jó lenne találkozni a barátaimmal, emberek közé menni!

Mennyi jó lenne!

Pénteken már teljesen belekeseredtem az egészbe. Persze a fizikai állapotom nagyban befolyásolja mindezt. Kértem tanácsokat orvos barátaimtól is, de néhány konkrét tanácson kívül, amit ők is óvatosan adagolnak, igazi megoldás nem kínálkozott. Nem volt könnyű se a péntek, se a szombat. 

A múlt héten kedden voltam az első ellenőrzésen a klinikán. Legalább 100 ember várakozott az alagsorban, engem meg kitisztított, sterilizált lepedőkkel letakart autóval vittek be. Persze volt rajtam kendő, szájmaszk és kesztyű is, de 6 nappal a steril szoba elhagyása után mégiscsak lehetetlennek tűnt, hogy ennyi beteg ember közé menjek, mikor egyébként meg itthon sem látogathatnak, és a családom is beöltözve mozognak körülöttem. Aztán negyed óra ácsorgás után behívtak vérvételre, ami természetesen nem sikerült, akkor átvittek egy másik helyre, ahol igaz, hogy csak 5 beteg ember volt, de végül csak sikerült vért csapolni belőlem, és újra kiküldtek a tömegbe. Kb. 20 perc újabb várakozás után jött egy ápoló, hogy miért ott várakozok, én transzplantált vagyok, de hova is mehettem volna, így végül hozott egy iroda kulcsot, ami az orvosom irodája volt az őssejt labor mellett, és ott várakoztam rá kb. 3 órát egy széken ülve először egyedül, majd egy másik sorstársammal együtt. Végül megvizsgáltak, és minden kérdésemre az volt a válasz, hogy majd elmúlik. 

Így utólag büszke vagyok arra, hogy akkor ültem először 3 órát egyfolytában, hogy nem lettem rosszul, és hogy kibírtam ezt az egész lehetetlen helyzetet szó nélkül. 20-án kell újra mennem, majd kiderül, addigra mi lesz.

De inkább visszatérek a mindennapokhoz. Vasárnap már nagyon belefáradtam a dolgokba. És ha nekem nincs, akkor ugyan honnan lenne ereje aggódó családomnak? Még pénteken keresett valaki telefonon, de annyira rosszul voltam, hogy nem tudtam felvenni a telefont sem. Vasárnap este aztán úgy döntöttem, hogy mégiscsak visszahívom. Ő is orvos, gondoltam, majd mond valami okosat, hogy mit csináljak. 

Ő azonban elkezdett idézni egy szöveget. Soha nem hallottam még, de azonnal belém költöztek a gondolatok:

"Reggel felkelek, és rendbe teszem a szobámat, jobban, mint tegnap; elkezdek dolgozni, jobban, mint tegnap; beszélek valakivel, keresem a szavakat jobban, mint tegnap. ... 

Aztán pedig egy új dolog: szeretek élni! Nem csupán 'nem meghalni', hanem élni az életet." 

Azóta is ezek a mondatok járnak a fejemben. SZERETEK ÉLNI! Igen, szeretek élni, és már 5-ször el tudok sétálni a kaputól a ház végéig. Ma először megettem az ebédemből a levesnek is meg a másodiknak is a felét. Mégiscsak kisütött a nap! 

Vannak, akik sokkal jobban szenvednek, mint én, van, aki mindenét odaadná 100 m sétáért egyedül, két lábon! Én kaptam egy esélyt, és ahogy valaki figyelmeztetett, már épül a futópálya a parkban! Edzenem kell, ha nem akarok lebőgni az osztálytársaim előtt! Nem is beszélve arról, hogy még az idén be kell gyalogolnom Szegedre! 

A program megvan! 

"szeretek élni! Nem csupán 'nem meghalni', hanem élni az életet." 

"Létezik egy másik emberiség"

Több, mint egy hónap telt el azóta, hogy utoljára írtam ezen az oldalon, és az utóbbi napokban egyre több aggódó, érdeklődő üzenetet, e-mailt kaptam, hogy mi van velem, mit történt, miért nem írok. 

Röviden azt írhatnám, hogy kellett egy kis távolság térben és időben is, hogy visszatekintsek az elmúlt időre, ill. legyen annyi fizikai és lelki erőm, hogy tudjak olyan hosszú ideig itt ülni a gépnél, amíg mindezt meg tudom fogalmazni.

Mielőtt még bekerültem a steril szobába, megpróbáltam cikkeket, blogokat keresgélni a világhálón, hogy milyen is az élet egy ilyen helyen, egyáltalán mi történik, hogy lehet kibírni több hetet egyedül egy 3x3 m-es kis szobában. Gyakorlatilag semmi konkrétumot nem találtam. Korábbi klinikai kezeléseim alatt feküdtem egy kórteremben olyanokkal, akik már végigcsinálták ezt, de soha nem voltak hajlandók beszélni a benn töltött időről. Akkor nem értettem, ma már tudom, hogy igazán én sem vagyok rá képes. 

34 napot voltam benn, és aki ilyet nem élt át, az el sem tudja képzelni, milyen nehéz ez, mennyire kell akarni a gyógyulást, és mennyire kell hinni benne a legrosszabb időszakokban is.

Április 3-án írtam utoljára, amikor is befejeződött a 7 napos kemoterápia, és másnap, április 4-én délelőtt volt az autolog őssejt transzplantációm. Az én esetemben ez azt jelentette, hogy 3 kis zacskóban felmelegítve a lefagyasztott őssejtjeimet mint egy transzfúzió kaptam vissza azokat. Az egész visszaadás orvosi és nővéri felügyelet mellett történt kb. 3 óra alatt. Ez egy egyszerű művelet, egyébként is a portomba kaptam a kemót előtte, most ugyanoda adták vissza a sejtjeimet. Tulajdonképpen ez a legegyszerűbb része az egész folyamatnak.

Néhány napig viszonylag jól is voltam ez után, persze folyamatosan kaptam infúziókat, minden nap reggel vettek vért, hétfőn és csütörtökön nem csak portból hanem vénából is, szerdán pedig mindenféle tenyésztéseket. Egyébként főleg ezekből a kezelésekből tudtam, hogy éppen milyen nap van egyáltalán.

Már nem emlékszem pontosan melyik nap, de lázas lettem, rázott a hideg. Onnantól kezdve fokozatosan gyengültem. Jöttek mindenféle fájdalmak is, és újra rendszeressé vált a hányinger. Nagyon nehéz volt. Rengeteg gyógyszert kaptam naponta 5x, a legutolsót éjfélkor. Volt, hogy kb. 30 db-ot egy nap. Emellett persze infúziókat és injekciós pumpával egyebeket is. Állandóan egy spirál alakú vékony csőhöz voltam kötve a port tűmön keresztül, ezzel aludtam, ezzel tusoltam. Meg lehet szokni, amikor az utolsó néhány napban már nem volt rajtam állandóan, szinte hiányoltam. Meg kellett tanulni vele élni, mozogni. 

Nagyon sokat feküdtem, ez is okozott fájdalmakat, de az utolsó 10 napban már alig tudtam ülni, ezért a végén már gyógytornász is járt hozzám. 

Sokáig nem tudtam enni, hetekig reggel-délben-este főzelék-jellegű főtt ételt kaptam. Ezekből is nagyon keveset ettem, és még ma is kb. az ötöde az étvágyam az eredetinek. De ez nem olyan nagy baj, van miből leadni még a kilókat.

Ma egy hete engedtek haza. Először el sem akartam hinni, hogy elengednek. A hosszú órák alatt, míg várakoztam az elbocsátásomra, végig azon gondolkoztam, mi lesz velem itthon. Két lépést nem tudok megtenni kapaszkodás nélkül. Gyenge vagyok, hogy mint lesz itthon. Talán furcsa, de kicsit féltem attól, hogy kiengednek. 

Aztán mégiscsak kinyílt az ajtó, és bár tolószékben, de Gábor fiam elvitt a sterilizált autómig, és András fiam hazahozott maszkban vezetve. Persze rajtam is kesztyű, fejkendő, maszk, az ülésen mosott, vasalt lepedő, a műszerfalon sterilizált kendő. 

Azóta itthon vagyok. Eleinte sokat feküdtem. De már a 2. naptól kezdve megpróbálok egyre többet ülni, járkálni a lakásban, és mostantól néhány percet az udvaron is félárnyékban. 

Minden alkalommal, ha elhagyom a szobám, be kell öltöznöm maszkba, kesztyűbe, sapkába és köpenybe. Ez még így lesz bő két hónapig. De első pillanattól önellátó vagyok itthon is, és ez nekem a legnagyobb öröm.

Most pedig arról a bizonyos másik emberiségről akarok írni, mert tényleg létezik!

"Létezik egy másik emberiség!

  Mellyel gyakran találkozom lenn az utcán,

Az, amely nem zajong, az amely nem dühöng,

              És nem nyomja el a többi társát."

Ahhoz, hogy valaki végigcsináljon egy ilyen időszakot sok minden kell. Nekem rengeteg akaratra és hitre volt és van szükségem, hogy meg fogok és meg is akarok gyógyulni. Amíg benn feküdtem, sokszor néztem a szerb templom keresztjére, hogy legyen erőm végigcsinálni a kezeléseket, túlélni az éjszakákat, kibírni az egyedüllétet. Persze nem voltam teljesen egyedül, mert a barátaim és a családom nem hagytak magamra. Jó néhányan eljöttek a klinika parkba, hogy integessenek nekem a 3. emeleti ablakba, hogy beszélgessünk pár szót telefonon személyesen is. Az édesapám húsvét hétfőn még a kutyámat is behozta, hogy láthassam őt az ablakból. Minden nap kaptam üzeneteket, telefonokat. Valaki megkeresett Belgrádból, akit legalább 10 éve nem láttam. Voltak minden napos beszélgető partnereim, akik olykor a legnehezebb pillanatokon segítettek át. Igen, ők már egy másik emberiség! Igen, ők azok, akik imádkoznak értem, akik folyamatosan rám gondolnak.

De "létezik egy másik emberiség" is.

"Létezik egy másik emberiség!

Mely tudja, merre menjen: az árral szemben,

Még akkor is ha mások nem értik és bántják,

Mégis életét is adja értük."

Ahhoz, hogy hazajöhessek, itthon is steril szobát kellett kialakítani. Egy igaz barátomtól kaptam új laminált padlót, a fiaim egy kedves ismerőssel rakták le, gyönyörű lett tőle minden. Kifestették az egész házat mészfestékkel. Egy másik ismerősömtől újabb légfertőtlenítő berendezést kaptam, és új bútoraim is vannak. 

A szüleim és két orvos ismerősöm fantasztikus elszántságának köszönhetően a makói ENI (Egyesített Népjóléti Intézmény) fennállása alatt először vállalta, hogy naponta gondozónő jön, aki takarít, fertőtlenít, vasal, mos. Minden nap, a hétvégén is speciális, steril ételt kapok. Ha jól tudom, ilyen sehol nincs az országban. Köszönet és hála mindenkinek, aki mindezt megszervezte, adja és csinálja.

Külön kell szólnom a Fokolare Mozgalom magyarországi családjáról, akik végig velem voltak, vannak, lesznek ezen az úton. Mindent kaptam tőlük, gondviselést, törődést, anyagiakat, kapcsolattartást az orvosommal. Sokat kellene erről a családomról írni, de majd annak is eljön az ideje.

"Él már, köztünk ez az emberiség!

Él már köztünk ez az emberiség,

És máris határok dőlnek, mert nincs kezében fegyver

-          hisz ki ellen is lenne – mert a szívét használja 

Ez az az emberiség, ki hisz a szeretetben.

Ez az az emberiség, amely reménnyel tölt el.

Ez az az emberiség, amely reménnyel tölt el! "

Összefoglalva, mindenkinek mindent köszönök! Legyetek, legyünk optimisták, akarjuk a jót, adjunk, akkor is, ha úgy gondoljuk, hogy nincs mit, mert mindig van mit! Akarjunk élni igazán! Értékes és tartalmas életet, amelyben minden örömmé válik, és terhek elhordozhatók, a fájdalmak eltűnnek, és a szenvedés értékké válik!

MINDENT KÖSZÖNÖK!

  

"Az élet szép, az élet minden" Üzenet a sterilből 2.

A mai nap az utolsó az elmúlt több, mint 54 évemből. Holnap új élet kezdődik, és már nagyon várom!

Az elmúlt 8 nap a kemoterápia "igézetében" telt. Egyre nagyobb és egyre erősebb adagokat kaptam azért, hogy a "szörnyecskéim", ahogy a másik Csilla írta nekem a napokban végre kipusztuljanak belőlem. Szinte hihetetlen, milyen gyorsan eltelt ez a 8 nap! Míg az előző kezelések után sokáig voltam rosszul mindenféle mellékhatások miatt, most egyszer voltam lázas, és csak egyetlen éjszaka kaptam oxigént, hogy könnyebben tudjak levegőt venni. Persze naponta kb. 25 tabletta gyógyszert kapok (mellesleg ezt hívják itt szemes terménynek), meg mellé még mindenféle injekciókat is, de mégis, itt ülök, és mosolyogva írom ezeket a sorokat, miközben süt a nap, látom a zöldellő fákat és a szerb templom tornyát, tetején a kereszttel, ami csillog a napfényben. Ma kaptam az utolsó és egyben legerősebb adagot, de meglepően jól vagyok ehhez képest a kisebb bajokat leszámítva. 

Ma délután megkérdezte a nővér, hogy hogy érzem magam így egy hét után. Azt feleltem neki is, mint minden hasonló érdeklődőnek, hogy jól. Persze ez nem wellness szálló, a kaja sem osztályon felüli, de nem ez számít! Neki is azt mondtam: én meg akarok gyógyulni, és ha ennek ez az ára, akkor ezt csinálom. Egyelőre a magány sem kínoz, mert naponta felhívnak a barátaim, Belgrádból egy 10 éve nem látott kedves ismerősöm pl. Tegnap Párizsból telefonált valaki, ma Angliából beszélgettem egy kedves barátommal. Háromszor ért már meglepetés is, mert barátaim és volt tanítványaim, akik épp itt jártak a klinika parkban felintegettek nekem ide a 3. emeletre, és én a szobám ablakából visszaintegettem nekik. A hűség, az érdeklődés, az aggódás és a szeretet kísér minden utamon. 

A tegnapi viziten azt mondta az orvos, hogy túlélő típus vagyok. Remélem, igaza van, de hogy is lehetne másképp, amikor ennyi virágos fényképet, ennyi biztató idézetet, ennyi szép zenét még soha, senkitől nem kaptam, mint most. Elhalmoztok ajándékokkal, gondoskodással!

Holnap új fejezet kezdődik! Reggel 7-kor újra vesznek vért, előtte beszúrják az új tűt a portomba (ma éjfélkor ki fogják húzni, hogy pihenjen), megreggelizek (muszáj enni állítólag), majd fertőtlenítővel letusolok, steril hálóinget kapok, áthúzzák az ágyam is sterilre, és kezdetét veszi az előkészítés kb. 9-1/2 10-kor. Mindenféle injekciókat kapok, majd a tervek szerint 6 vagy 7 adagban visszaadják a korábban levett őssejtjeimet. Ez kb. 1/2 11-kor kezdődik majd. Közben persze mindenféle műszereket kapcsolnak rám, mérik az értékeimet, monitoron figyelnek. Gondoljatok rám tehát holnap, mert ez lesz az új születésnapom!

Utána már olyan gyógyszereket fogok kapni, amelyek a sejtek megtapadását, meg a normális vérképem visszaállítását segítik. Remélem, minden rendben lesz!

Ma este egyébként ünnepi vacsorát hoztak búcsúzásként a régi életemtől. Meg is lepődtem, eddig mindig valami kenyér volt sajttal vagy lekvárral meg tea, most meg csontleves volt, sült hús, meg finom főzelék. Tényleg finom volt!

Ma azt is megkérdezték tőlem, hogy miért bírom ilyen jól a bezártságot, a kezeléseket. Röviden azt mondhatom: MERT MEG AKAROK GYÓGYULNI! Még az előző itt tartózkodásom idején volt egy nehéz napom. Azon az estén egy sokat tapasztalt nővér azt mondta nekem, hogy csak akkor fogok meggyógyulni, ha a legutolsó sejtemig akarom. Ha akármi történik is, vállalom, mert akarom. Igaza volt, ma már tudom. Meg akarok gyógyulni, mert várnak a szüleim, várnak a fiaim, várnak a barátaim, és nagyon szeretnék még tanítani is! Valaki a napokban írt nekem, és csodálkozva kérdezte: ebbe a káoszba akarsz visszajönni? 

Nem tudom, hogy van-e káosz, remélem, nincs! De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy az évek során szerelmemmé vált a tanítás, és hiszem, hogy van még mondanivalóm a fiataloknak. 

"Az óceánok, az őslények, a mamut, 

A sivatagi oroszlán és az ember,

Mikor is építették a piramisokat?

Négy-ötezer éve a Nílus mellett Egyiptom földjén.

És ott állnak még most is,

Hirdetik az ember nagyságát, mert a világ gyönyörű,

Mély barlang vad dzsungel, 

folyó zúg zord tenger,

Magányos őrtorony a parton,

Trópusi nap hevében, jéghegyek közt a télben,

Utat tör tehetség és szorgalom,

Minden sors új kezdet, remél és küzd az ember,

Keresné, hogy lehetne boldog,

Teremtő lázban égve, s egy új kor szebb reménye,

Mint lámpás fénye mindig felragyog"

A holnap tehát egyszerre új kezdet, és minden jónak a folytatása. Gondoljatok rám, mert az élet szép! Megadatik egy új kezdet, és ha harcolni is kell érte, a jövő a mienk! Csináljuk együtt!

"Az élet szép az élet minden,

Ha rangod pénzed, semmid nincsen,

A legnagyobb kincs mégis csak tiéd,

Ösztön vágy és képzelet,

Küld, hogy lásd, hogy megismerd,

Azt mi értelemmel tölti meg a létezést,

A föld csak néked őrzi titkát,

S ez végtelen nagy gazdagság,

Csak tudd és akard látni bűvét, varázsát,

Vár a messzi ismeretlen,

A tudás az, mi fölemel,

Várnak rád új és új csodák,

Az élet szép, az élet minden,

S míg létezhet a földön ember, 

A lánc, mi egybeköt, nem hullhat szét,

Lesz út, lélektől lélekig,

Lesz kinek megtanítsd világod titkait,

Az élet szép az élet minden,

Mondhatják, hogy semmid nincsen,

A legnagyobb kincs örökké tiéd,

A legnagyobb kincs örökké tiéd,

A legnagyobb kincs örökké tiéd,

Az élet szép, az élet minden,

S míg létezhet a földön ember, 

A lánc, mi egybeköt, nem hullhat szét,

Lesz út, lélektől lélekig,

Lesz kinek megtanítsd világod titkait,

Az élet szép az élet minden,

Mondhatják, hogy semmid nincsen,

A legnagyobb kincs örökké tiéd,

A legnagyobb kincs örökké tiéd,

A legnagyobb kincs örökké tiéd.

Igen ez a legszebb tanár úr: tanítani!

Örökké tiéd."

https://www.youtube.com/watch?v=xXLv721AHNU

"Az otthon ott van, ameddig ellát vaksötétben két szemünk" Avagy feljegyzések a sterilből 1.

Csütörtök óta új időszámítás kezdődött az életemben. Azt, amit november óta előre megmondtak, most indult el. Beköltöztem a szegedi Hematológiai Klinika 3. emeletén lévő steril szobájába. Az első 8 napot 0. napoknak nevezik, és a transzplantáció napja lesz az 1.

András fiam hozott be reggel 8-ra, és az úton végig igyekeztem gyönyörködni a tavaszi tájban. Először az alagsorba mentem a szokásos vérvételre, ez itt olyan, mint a jó napot kívánok másutt. Ha bármit akarsz, akárcsak egy papírt leadni, szúrasd meg az ujjad! Jó, ha megjegyzitek, mert különben nagy kiabálásban lesz részetek.Egy negyed óra várakozás után azonban az egyik orvos szólt, hogy azonnal menjek fel a 3. emeletre.

Itt újabb várakozás következett, de néhány beteg társam ismerősként üdvözölt, és jó egészséget kívánt. Aztán bevezettek a steril folyosó előterébe, ahol átöltöztem, elbúcsúztam a fiaimtól, majd bevezettek a szobámba.

Az első fél óra nehéz volt, mert akkor mondták el, hogy ettől kezdve nem mehetek ki a szobám előterébe sem, és hoznak papírokat, hogy aláírjam. Az egyik arról szólt, hogyha beleegyezek a kezelésbe, akkor már nincs visszaút, végig kell csinálni. Nem mehetek ki addig, amíg haza nem engednek. Utána magamra hagytak fél órára, hát, nehéz volt aláírni, de megtettem. 

Utána vérvételek voltak, és ismertették a rám váró dolgokat.

Röviden csak annyit, hogy április 3-án csütörtökig minden nap kemót kapok egy re nagyobb adagokban, majd pénteken lesz a transzplantáció, és csütörtöktől kezdve 5-6 napig nagyon nehéz lesz, amíg újra beindul a csontvelőm. Nem részletezem a nehézségeket, próbálom túlélni.

Naponta 5x kapok gyógyszereket a mindennapi vérvételek mellett. Reggel 7 szemet, délben 4-et, délután 3-at, este 2-őt, éjfélkor bejön egy kinti éjszakás nővér, megméri a vérnyomásom, és újabb 1 db-ot ad. Itt benn nincs éjszakás nővér, ilyenkor, ha csengetek, a kinti osztályról jön be valaki, aki beöltözik előbb sterilbe.

Pénteken megkaptam az első adag kemót, meg hígítókat (sóoldatba oltott hányinger csillapító és kálium). Felszerelték rám a pórázomat, ami egy vékony spirális cső, amibe éjjel nappal megy heparin meg a kemo. Ettől kezdve mindenhova pórázzal járok, ebben alszom, ebben tusolok.

Ma megkaptam az első igazi kemot, a tegnapit mindenki kapja, aki itt van. Ma már speciálisan nekem valót kaptam. Fáj a fejem tőle, de még jól bírom. Holnap már 4 adag lesz.

Most ez a világ az "otthonom". De nem ez a legfontosabb, hanem az, hogy van egy nagy családom, akik napról-napra velem vannak. A szüleim és a fiaim, akik a legközelebb állnak hozzám, és akárhogyan is ijesztgetnek mindenfélével a következő napokra, őértük vállaltam, értük csinálom. De van egy nagy csoport ember, aki fenntart, szeretetből. Tegnap éppen Belgrádból hívott fel egy 10 éve nem látott barátnőm, egy másik ismerősöm Karachiból (Pakisztánból) írt. Kaptam biztatást Dániából, Angliából. Sokan vagytok, sokan vagyunk! 

"Az otthon ott van ameddig ellát, vaksötétben két szemünk, 

Vak lovak vagyunk az éjben nincsen út és nincs kötél sem, de mi el mégsem tévedünk" 

Én sem tévedek el, mert kinézek az ablakon, és látlak benneteket, ahogy levelet, üzenetet írtok nekem, látlak benneteket, ahogy takarítotok, hurcolkodtok nálam, látlak benneteket, amikor lemondotok az ajándékokról, hogy nekem adjátok azokat segítségül, és látlak benneteket, amint rám gondoltok, amint erőt adtok, amint imádkoztok.

Így vagyok otthon, veletek a szeretetben. Együtt vagyunk! Velem vagytok!

"Az otthon ott volt ahol bejártunk mindent százezerszer már,

s apánkat kértük hogy vegyen fel most az egyszer, mert magasról más lesz a táj.

Az otthon itt van ha jössz mellettem, még ha nem is nézel rám. 

Tudod már régen észrevettem, hogy szemedben én hazáig látok simán, 

Ellátok simán. Rád nézek néha némán, s az otthon visszanéz rám.

Az otthon ott lesz, ahol megállunk, ki régen felvett rég nincs már.

Magunkban súgjuk csak tegyél le, mert ma végre megtaláltuk, más lett a táj!

Egy szívhez szalad sok kis ér, sok szívet hajt egy cseppnyi vér. 

S ha messze lennél,

Elég lesz mindig négy liter, hazáig elmész ennyivel. 

Ha menni kell, de most jönnöd kell.

Az otthon ott van ameddig ellát, vaksötétben két szemünk, 

Vak lovak vagyunk az éjben nincsen út és nincs kötél sem, de mi el mégsem tévedünk,

Hazajár, minden emlék hazaszáll, 

Hazavág mindent ez a laza-szál. 

Hazajár, minden emlék hazaszáll, 

Hazavág mindent ez a laza-szál."

https://www.youtube.com/watch?v=suR1Cxh7NrA

"Fényév távolság, ... Zengő fényország"

"Hát itt ez a hely, 

amit sokszor boldogan elhagynék.

És itt ez az élet, 

amit sokszor nem nagyon értek még. 

Néha könnyebb lenne elmenekülni, 

tiszta fénybe merülni,

de a jel,ami hív,

de a hang,ami szól

még nem mond semmit, meddig érek, s lesz-e út, hogy visszaérjek." 

A mai nappal lezárul megint egy szakasz, és holnap kezdődik valami ismeretlen új. Két és fél hét itthon, ebből egy hét orvosok, kezelések nélkül, csodálatos volt! Közben tavasz lett, visszajöttek a gólyák, és egyre több zöld levél van a fákon és bokrokon. A barackfám a kertben már teljesen elvirágzott, és csak azt sajnálom, hogy az idén, ha teremni fog olyan igazán édes, hatalmas sárgabarackokat, azokat sem kóstolhatom meg nyersen, csak dzsemként vagy kompótként. A meggyfák fehér virágai pedig beborítják az egész határt! 

Március 18-án befejeződtek az előzetes vizsgálatok a transzplantációra. Azt hittem, hogy lesz legalább 2 hetem itthon pihenni, kicsit dolgozni, és bíztam benne, hogy csak áprilisban kell visszamennem. 

Ehelyett hétfőn délután 2-kor hívott a kezelőorvosom, hogy 27-én, csütörtökön 8.00-ra menjek, mert kezdődik életem legnehezebb és legnagyobb kalandja.

A hír kicsit meglepett, de végül is öröm, mert az előzetes tervekhez képest is másfél hónappal előbb következik be, másrészt így hamarabb is lesz vége a 130 napnak, amit elzártságban kell töltenem. Jó hír az is, hogy alkalmas vagyok rá, és jók a leleteim. Ha még nem mondtam volna, holnap költözöm be 3-4 hétre a hematológiára a steril szobába, ahol egy nagy adag kemoterápia után megtörténik az őssejtjeim visszaadása. 

Azt, hogy mindez hogyan történik, és én hogyan fogom mindezt megélni, igyekszem majd elmesélni. Bevihetem a laptopom, van wifi, írhatok, tarthatom a kapcsolatot mindenkivel. 

Az elmúlt hetet főleg azzal töltöttem, hogy kimentem a természetbe. Tegnap és ma pedig igyekeztem a lelkembe fényképezni azokat a helyeket, amiket annyira szeretek itt Makón és környékén. Persze az is öröm volt, hogy egy hete újra tudok vezetni, de ez is elmarad most. 

Van egy kör, amit egészben, vagy részben be szoktam járni. Mindig olyankor, ha szomorú vagyok, vagy egyedül akarok lenni, vagy gondolkodni szeretnék. Ezeken a helyeken mindig feltöltődöm, vannak olyan pontok, ahol megállok, és itt mindig el tudom hinni, hogy a világ szép, a dolgok rendbe jönnek. Nagyon kevés ember járt velem ezeken a helyeken. Ez az én "titkos ösvényem". Ha valakit magammal vittem erre az útra, az mindig tudta, hogy most valami különleges következik, mert kap tőlem, belőlem egy darabot. 

Tudom, hogy nagyon sokan kísértek az utamon, és biztos vagyok benne, hogy ezután is számíthatok mindenkire. Sokat gondolkoztam azon, hogy mivel is hálálhatnám meg azt  a sok szépet, amit írtok nekem, ami eddig is életben tartott. 

Ma elhatároztam, hogy ajándékként odaadom a körömet, amit eddig teljes egészében csak két ember kapott meg. Ha van idő, és van erő, akkor járjatok ezen az úton, mert csodáknak lesz tanúja az, aki a nyomomba lép. Szép ez a mi városunk, szép ez a mi vidékünk!

Az útvonal tehát: az Aradi utcán végig a körforgalomig, onnan Apátfalva, majd a falu közepén balra kell fordulni Királyhegyes felé, majd egy éles kanyar után szoktam először megállni, ahol a kanyarban van egy villanyoszlop is. Itt volt először paprika földem, itt tanultam meg dikkelni, itt értettem meg, hogy mit jelent az igazi barátság. Aztán tovább megyek Királyhegyes felé, de útközben megnézem a kun keresztet. a következő állomás a Langó kápolna. Sajnos, ma már nem lehet odamenni az útépítés miatt, pedig életem legfontosabb döntése itt történt, és azóta is idejárok, ha baj, bánat látogat meg.Innen Királyhegyesre megyek, és ha van időm, akkor útba ejtem Csikóspusztát is. 

Rákosnál jobbra fordulok, hogy legközelebb a bogárzói templomnál álljak meg, majd tovább menve mindig integetek az igási iskolának, ahol Keczer nagymamám tanított. Innen egy mellékúton megyek Földeákra, majd Óföldeákra, ott az erőd templomnál állok meg. Majd átmegyek Maroslelére, onnan pedig az Ószegedi útra, ahol az "alagutam" található. Ma még kimentem a hídhoz is, és hosszan néztem a Marost.

A tavasz gyönyörű, a táj, a gondolatok az enyémek, és amikor majd újra itt lehetek, már minden harsogóan zöld lesz. 

"Fényév távolság,

csak hallgatom, csak bámulom.

Zengő fényország,

hogy láss csodát, egy életen át.

Nézem tisztaságát, mégsem értem,

hallom hangjait, és el nem érem,

ott a tenger, itt az én hajóm.

Hát itt ez a hely, 

amit sokszor boldogan elhagynék.

És itt ez az élet, 

amit sokszor nem nagyon értek még. 

Néha könnyebb lenne elmenekülni, 

tiszta fénybe merülni,

de a jel,ami hív,

de a hang,ami szól

még nem mond semmit, meddig érek s lesz-e út, hogy visszaérjek. 

Fényév távolság,

csak hallgatom, csak bámulom. 

Zengő fényország, 

hogy láss csodát, egy életen át.

Nézem tisztaságát, mégsem értem,

hallom hangjait, de nem érem, 

ott a tenger, itt az én hajóm.

Nekem itt van dolgom, nekem itt vannak álmaim…"

Hallgassátok velem ezt a dalt, és gyertek velem erre az útra!

http://www.youtube.com/watch?v=L2zBBprYGL4

"Kék és narancssárga" újra

Azt mondják, az élet nem ismétli önmagát. Ma mégis úgy tűnt, hogy azért ez előfordulhat. 

Lassan két hete, hogy itthon vagyok. Az elmúlt napok főleg orvosi vizsgálatokkal teltek, amiket azért írtak elő, hogy az őssejt-transzplantációt előkészítsék. Csak a pontosság kedvéért voltam colonoscopián, szív-ultrahangon, nőgyógyászati ultrahangon és nőgyógyászati vizsgálaton, készítettek panoráma fogröntgent, voltam fogorvosnál, újabb PET/CT-n, hasi ultrahangon és fül-orr-gégésznél. Mindenütt góckutatást végeztek, mindenütt vettek mintát is, ahol lehetett. Kedden vittem vissza a leleteimet a hematológiára. 

Furcsa volt, hogy a szobatársaim még mindig ugyanabban a kórteremben vannak, azóta sem voltak otthon. Öröm volt őket üdvözölni, beszélgetni velük, biztatni őket, de az is nagyon jó érzés volt, hogy én már civil ruhában vártam az orvosomra, és nem kellett ott maradnom. 

Két nap óta várok arra, hogy felhívjanak a hematológiáról a továbbiakat illetően, de még nem szóltak.

Viszont a keddi vizsgálatokra már egyedül mentem, és nagyon jó érzés volt mindenféle szempontból, hogy újra autót vezettem, és a külsőmet leszámítva már szinte normális embernek éreztem magam. Az igaz, hogy a klinikák között gyalogolva úgy elfáradtam, mintha minimum a Kékestetőt másztam volna meg kétszer oda-vissza, de sütött a nap, kellemes tavaszi meleg volt, és olyan jó érzés volt a madárdalt a parkból élvezni, és nem a 3. emeletről hallgatni. 

A leletek leadása után még elmentem egy közeli kávézóba, ahol ittam egy igazi kávét, és ettem egy kis fagylaltot is. Tavasz volt, és ez a legfontosabb!

Hazafelé eszembe jutott, hogy a szemüvegem is meg kellene csináltatnom, mert így már nem jól látom a monitort, és néha a könyveket is fókuszálnom kell. 

Bementem kedves régi ismerőseimhez a Bálint Optikába, ahol olyan családias kedvességgel fogadtak, amit el sem tudtam képzelni. Mára elkészült az új szemüvegem is. Nagyon-nagyon köszönöm, ezeket a sorokat már ezzel nézem. 

Ma megint gyönyörű, napsütéses tavaszi nap volt. Ezért elmentem újra megnézni az "alagutamat". A legnagyobb ajándék az volt, hogy amikor odaértem, éppen ment le a nap, és a rádióban újra a "Kék és narancssárga" szólt, mint januárban. A nap ugyanúgy az alagút felett állt, a dal szólt, és én megálltam, és örültem, mert újra itt lehetek. Mennyi szépség és öröm lehet egyetlen délutánban! Az "alagút" virágba öltözött! A madarak énekeltek, láttam még két nyuszit is!   

Minden megvan hát, semmi nem veszett el! Minden az enyém lehet, és mindent megkaphatok ajándékba! Gazdag vagyok!

22 + 8 nap

Először is legeslegfontosabb: TAVASZ VAN!!!!!!!!!!!! 

"Tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik

Mezei szagokkal a tavaszi szél.

Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég!

Mit beszélsz? korai? Nem volt itt sose tél!

Pattantsd ki a szíved, elő a rügyekkel -

A mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél!"

Most értem haza Jángorból. Andrással és Axwellel élveztük a tavaszi szelet. A határ gyönyörű, minden zöld, néhol egy-egy sárga kikerics. Itthon gyönyörűen virágzik a barack fa, és két napja még a nap is sütött, amikor a Kornél Ligetben sétáltam édesapámmal és Rambó kutyájával. A rigók énekelnek, a gólyahír ott is nyílik, a bodza bokrok már nyitogatják a leveleiket! Mennyi csoda, mennyi szín, mennyi hang, mennyi illat! Nekem most ez az ünnep! Végre teret, színeket, illatokat, zenés csöndet kaptam ajándékba! Mint egy új kezdet, olyanok ezek a napok, mint egy hajnal, új reménnyel teli, megerősítő, életadó. Talán ezt élhették át a márciusi ifjak, talán ezt élik át most azok, akiket megérint a boldogságos, bensőséges szerelem mindent átölelő, mindent beborító mámora! 

Nekem 2 napja él újra a kinti világ. Olyan, mintha mindent fekete-fehérben, hangok nélkül, mintegy üvegfalon keresztül néztem, láttam volna eddig. Most Valaki eltolta az üvegfalat, és már nem csak látok, de érzem is az élet minden apró rezdülését. Ez most a BOLDOGSÁG!

Kellett ez a két nap ahhoz, hogy ismét felvegyem az elbeszélés fonalát, és újra írni tudjak az elmúlt 22 napról, meg arról a 8-ról, amit azóta itthon töltöttem.

22 napot töltöttem a klinikán. Nagyon soknak tűnt, és kb. a 3. napon el is veszítettem a múló időt, és átléptem egy másik világba, ahol a folyamatos jelent az infúziók, vérvételek állandóan és megkérdőjelezhetetlenül ismétlődő ritmusa határozza meg. Nehéz volt megélni és olykor túlélni ezeket a napokat. A zárójelentésem 12 oldalas, ahol részletesen le van írva orvosi nyelven, hogy miket éltem át. 10 napig volt állandó hányingerem, gyakorlatilag 2 nappal ezelőttig olyan gyenge voltam, hogy minden méterért, amit a két lábamon tettem meg külön kellett harcolnom, 5 napig őrjítő fájdalmaim voltak, és gyötrő allergiát is átéltem különböző gyógyszerek miatt. Nem tudtam aludni, olykor még gyógyszerrel sem. 

De ezekben a szörnyű napokban sem voltam soha elhagyatott. Ez adott erőt, hogy olykor könnyezve, de felálljak, és szédelegve, támolyogva, de kimenjek a "vőlegényemmel" a fürdőszobába, hogy ne érezzem a szagokat, hogy legyen legalább egyetlen biztató szavam a szobatársaimhoz akkor, amikor én is arra vágytam, hogy valaki csak fogja a kezem, és tudjam, érezzem, hogy nem vagyok egyedül. 

A fiaim felülmúlták önmagukat, András 2 órát fogta a kezem, mikor bőgtem a fájdalomtól, pedig sírni sem látott sokat, Gábor egy másik nehéz, szombaton ült mellettem, és másnapra megszervezte, hogy az egyik pap ismerősöm meglátogasson. Igen, gyönyörű ajándék volt, hogy beszélgettünk, hogy meggyónhattam, áldozhattam, sőt a betegek kenetét is megkaptam. 

Másnaptól hirtelen jobban lettem, elkezdtek termelődni a fehérvérsejtjeim, thrombocytáim, és 2 nap múlva, 2 egymás után következő délután sikerült annyi őssejtet gyűjteni tőlem, hogy az átültetéshez tartalékkal együtt is bőven elegendő!

Azt, hogy ezeket az időket túléltem, annak is köszönhetem, hogy vannak néhányan, akik nap mint nap, olykor pillanatról pillanatra tartották bennem a lelket. Órákat beszélgettem át Katival és Jánossal. Olyanok ők számomra, mint egy bizonyosság arra, hogy a barátság, a hűség kézzel fogható, teret, időt átívelő valóság. Ha tehetném, idéznék tőlük, pedig ők is tele vannak bajokkal, de úgy figyelnek rám, ahogy tényleg csak ők tudnak.

Aztán ott vannak azok, akik meglátogatnak. Réka és Vajk, akik a tavaszt hozzák nekem az egyetem után esténként. Zsuzsa, aki olyan finom sült csirkét és sós süti hozott, hogy napokig az egyetlen íz volt, amit egyáltalán éreztem. Ő szólt 2 nappal a regisztráció lezárása előtt, hogy mit kell tennem, hogy megmaradjak az e-portfólió rendszerében. 

Márti maga a hűség, jön, beszélget, intéz, Erzsó, Viktória a reményt tartják bennem, Sanyi, Kati telefonon hívnak, és beszélnek, és mesélnek a világról.

Aztán pedig itt vagytok TI mind! Eredetileg arra gondoltam, hogy a legszebb üzeneteket idemásolom sorra. Olyanok ezek, olyanok vagytok, mint egy nagy csokor virág! Mindnek különböző a színe, illata, formája van, és én még ennyi virágot életemben nem kaptam.

A napokban láttam a fb-on egy képet ill. videot keringeni, ahol egy mellrákos nő barátnői szintén kopaszra vágatják a hajukat, hogy kifejezzék szolidaritásukat a beteggel.

10 napja újra kopasz vagyok. Az őssejt gyűjtés előtt egyik éjjel, nagy nevetések közepette vágta le a maradék hajam két kedves és fantasztikus nővér: Csilla és Évi. Sokkal könnyebb így, és majd kinő a hajam, ha túl leszek mindenen. 

De tudom, hogy mellettem már alakul egy ugyanolyan csoportkép tele mosolygó, nevető emberekkel, akik tudják, hogy ez csak egy állapot, a szívükben már mind "csupaszok", mert mindent odaadtak nekem. Soha nem értem meg, hogy miért, de köszönöm! Gyertek velem tovább is! Eddzétek magatokat, mert tényleg futni fogunk a Park körül, és lesz buli is, ha az "őrangyalom" engedélyt ad rá! De addig is, nevessetek sokat, mert érezlek benneteket, mert érzem a "hálót", ami fenn tart! A szívemben ott vagytok egy csoport képen, és mindannyian nevetve integettek! 

Szeretném megköszönni még a vért, amiből 2 l-t kaptam eddig, és a 8 egység thrombocytát is. Valóban bennem él mindenki, aki vért adott, és életben tart engem! KÖSZÖNÖM minden ismeretlennek! Mondom az abc-t, sorolom a neveket!

"Napsugarak zugása, amit hallok,

Számban nevednek jó ize van, ...

Ma köszönöm, hogy te voltál ott,

Hol éreztem az életemet

S hol dőltek, épültek az oltárok. ...

Napsugarak zugása, amit hallok,

Számban nevednek jó ize van,

Szent mennydörgést néz a két szemem,

Istenem, istenem, istenem, ..."

És végül, de nem utolsó sorban, minden számít, egy szó, egy gondolat, egy kézfogás, egy séta, 2 szelet sült hal. Minden! Mert minden él, bennem él, velem él!

  

Két sirály és három vadkacsa

A napom hajnalban, reggel 4-kor még sötétben kezdődik. Felkeltenek, vért vesznek, bekötik az infúziót, megmérik a vérnyomásom. Ez reggeli rituálé úgy hozzátartozik a reggelhez, mint ahogy Kosztolányi írja a Hajnali részegség című versében: "Egy keltőóra átketyeg a csöndből, sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl, és az alvóra szól a harsány riasztó: "ébredj a valóra!" Az új kórtermem ablaka is a Tiszára néz. Még sötét van, amikor egy csillag pont az ablak közepén kukucskál be. Aztan ahogy újra elcsendesedik minden, a szobatársam is elalszik, és lassan kivilágosodik az égbolt, odamegyek az ablakhoz, és várom a barátaimat. Megfigyeltem, hogy 7 óra körül 3 vadkacsa úszik ide az ablakom alatti fa torlaszhoz. Mindig balról, a régi híd felől jönnek lassan, magabiztosan. Aztán a vízbe nyújtják fejüket. Nem tudom, találnak-e valamit, a 3. emelet magasságából ezt már nem látom. De integetek nekik. Közben megszólal két rigó, és valamikor később jobbról megjelenik 2 fehér sirály. Mindig a vadkacsák felett köröznek. Olyan ez, mint egy hajnali tánc a felkelő napnak és nekem. Egy hajnali ajándék. Tegnap még egy gyönyörü postagalamb is odaült az ablakpárkányra. Először rám nézett, majd együtt néztük a békét. Aztán lassan életre kel a klinika. Újabb vérvétel, gyógyszerosztás, zajok, mozgás, és vége a varázslatnak. Tegnap itt járt valaki, aki új erőt hozott nekem. Megerősített és megáldott a Mindenség urának nevében. Azt mondta, hogy a szenvedésnek célja van, és így részese lehetek a egy nagy tervnek, ami rólam szól. Ö mondta, készítsek egy névsort, és amikor nehéz, soroljam ezeknek az embereknek a nevét. Így kapcsolatba kerülhetnek ők is a Végtelennel, ahol már nincs szenvedés és fájdalom. Ma elkészítem ezt a névsort, de hogyan tudnám elmondani azoknak a nevét, akik ismeretlenül és önzetlenül segítenek? Sokak élő vére táplál, legalább 300-an olvassák ezeket a sorokat. Eszembe jutott egy történet egy zsidó pásztorról, aki a szombat beálltakor kinn maradt a juhaival a legelőn. Nem volt nála imakönyv, nem tudott szépen, tisztán felöltözni, hogy a meggyújtott gyertyák fényében illően köszöntse a szombatot. Akkor kétségbeesésében így szólt: "Uram, nincs semmim, amit neked adhatnék, még szavaim sincsenek. De tudom az abc-t, és hiszem, hogy Te a betűkből össze tudod rakni dadogó imáimat." Ma én is így teszek, mondom az abc-t, a neveket, és hiszem, hogy egyek vagyunk térben és időben, és megkapjuk a Végtelen csodáját! Hiszem, hogy IGEN!

Sirály

Volt egy nap, a tegnapi, ami újrakezdésre szólított fel. Azt gondoltam eddig, hogy elég egyszer kimondani egy nagy IGEN-t, és ezzel mindent elrendeztem az adott témakörben. Az én legutóbbi nagy igenemet 2013. április 23-án mondtam ki Dr. Modok Szabolcs adjunktus úrnak. Akkor azt mondtam, meg akarok gyógyulni. Ő pedig szúrt, és csontvelőt vett. Azóta ez az igen hajtott előre egészen tegnapig. De 2014. február 24-e mindent megváltoztatott. Rövid 10 perc alatt közölték velem, hogy kanült ültetnek belém, jön egy neurologus az arczsibbadásom miatt, március 5-én 10 órától colonoscopia lesz, és végül, de nem utolsó sorban átraknak a 6-os kórterembe. Ez már túl sok volt. Eljutottam a tűréshatárom végére. Nem sok kellett hozzá, hogy kitépjem a tűket magamból, és itt hagyjam az egészet. Elegem lett. Hoztak 2 egység thrombocytát a már befolyó egyéb infúzió mellé, majd elindult a menet. A kanül beültetés eleve fájdalmas volt. Utána pedig ma reggelig borzalmas. Fájdalom, fájdalom, fájdalom. De erről elég ennyi. A fiaim fantasztikus, kincset érő emberek. Mindketten erejükön felül adtak, ajándékoztak. Az IGEN és az ígéret, hogy folytatom, ha a poklokat kell is bejárnom értük, a szüleimért, a testvéremért és egy barátomért született meg. Ő többek között ezt mondta az éjjel: "Az élet örvénye, hogy a gyerekek felnőnek, családot alapítanak. Szeretnéd látni? Ha igen, élned kell, de akkor engedned kell, hogy kezeljenek. Unokáid lesznek. Látni, szeretni akarod őket? Akkor élned kell, de engedned kell, hogy kezeljenek." Még sokáig beszélgettünk mindenféléről. De megígértem neki, a gyerekeimnek és most nektek is, hogy végigcsinálom, akármilyen nehéz lesz is. MEGÍGÉREM! Végül egy gyönyörű dal a Sirályról. Ezt is ajándékba kaptam. És már tanulok repülni! http://www.youtube.com/watch?v=A7pQzPlJH8Y

"Boldogok a tisztaszívűek..."

A tegnapi bejegyzés nagyon szomorúra sikeredett, ezért is szeretnék most néhány örömhìrt mondani A CSALADRÓL.
Természetesen van vérszerinti családom, két szerelmetes fiam, drága szüleim és van húgom meg egy unokaöcsém is. A mai bejegyzés azonban nem róluk, hanem a 2012-ben vegzett 12. C-ről.
Ma két örömhírt kaptam róluk. Egyiküket tegnap avatták fel rendőr őrmesterré, másikuk pedig kisgyermek gondozó lett.
Biztos, hogy másoknak is vannak még eredményei, tudom, hogy valaki biztonsági őr lett, van, akit már eljegyeztek, van aki sikeresen folytatja a tanulmanyait. En mindannyiukra gondolok, es buszke vagyok az elert eredmenyeikre!
Ma sem sutott ki a nap, de nehany rigó itt dalolt a klinika park fáin, és ez megédesítette a napom. Talán már a tavasz előhírnökei.

"Boldogok a tisztaszívűek...",  akik szabadok, szállnak, mint a sirályok, és csak adnak és adnak és adnak...

Feljegyzések az 1.-böl

Ma jött el végre az a pillanat, amikor 10 nap után végre képes vagyok huzamosabban ülni, és arra koncentralni, hogy ne csak a szenvedéslegmélyebb bugyrait járjam végig. 10 napot időn kívúl töltöttem.
A mostani beszámoló inkább azon sorstarsaimnak szól, akik szeretnének valamivel többet, személyesebbet tudni a kezelésekről és azok hatásairól. A kívülállók számára minz egy horror történet olvasását jelentheti, de tudjuk, hogy sokan szeretik ezt a műfajt.

Február 13-án csütörtökön költöztem be az 1. kórterem 4. ágyára, ahol a szokásos vérvételek után aláírtam a beleegyező nyilatkozatokat, és megismerkedtem szomorkodó szobatársaimmal. Ekkor még én voltam a "motor", aki megpróbalta fenntartani a bizakodás, az optimizmus légkörét. Ez a szerepköröm szombat délutanig meg is maradt.
Pénteken kezdődött a kemoterapia újabb menete. A viziten megmondták, hogy most sokkal erősebb adagot kapok, mint először. Akkor még fel sem fogtam, mit jelent ez. Nem tudom jól elmondani, mit és mennyit kaptam milyen szerekből, talán elég annyi, hogy 3 napig folyamatosan ment belém valamilyen szer, volt, hogy egyszerre 3 palackból is 2 infúziós pumpan keresztül. Éjjel-nappal megállás nélkül. Szombat déltől már folyamatos hanyingerem volt, kedd délig nem is ettem semmit.
Kedd óta a mellékhatások kínoznak. Hányinger, mindent letaglózó gyengeség, hidegrázás, hőhullamok, arczsibbadás vàltják egymást.  Nagyon keserves, olykor iszonyatos órákat éltem meg.
Sajnos még nincs vége. Naponta kapok még mindig 3 l infúziót, 5 féle gyógyszert, külön hányinger csillapítókat, és mától már fájdalomcsillapítot is.
Külön szeretném azonban megköszönni,azt is,hpgy két alkalommal kaptam 2-2 tasak vért is.csak most élem át először, hogy a vér életet ment.
A jövő sem tűnik könnyűnek. 26-ára tervezik az őssejt lrvételt, előző nap kanül beültetés lesz. Az, hogy hány alkalommal kell ezt végezni, az függ a mennyiségtől és a vérképtől. Gondoljatok rám, kérlek!

A végére csak annyit, hogy köszönök minden együttérző gondolatot, mondatot érdemlődést, látogatast. Tudom, hogy most sem hagytok egyedül!

"Mindenik embernek a lelkében dal van, és a saját lelkét hallja minden dalban. És akinek szép a lelkében az ének, az hallja a mások énekét is szépnek."

Kedves Olvasóim!

Van az úgy, hogy az ember lánya örül egy látszólag rossz hírnek is. Most éppen ez történt. 

Több, mint két heti várakozás után úgy tűnik, hogy holnap folytatódik a kezelésem a klinikán. Egy komoly fertőzés miatt itthon voltam eddig, gyógyszereket szedtem, de most úgy néz ki, hogy újra kezdődhet a kaland, vagy ahogy egy kedves ismerősöm írta a hét elején: 

"Holnap elindulsz egy nagyon hosszúnak tűnő wellneszre. Egyedül kell menned. Nem megyek, nem megyünk veled, mert más dolgom, dolgunk van, hogy várjunk haza téged. 

És igen : VÁRUNK HAZA!"

Azt hiszem, ennél szebbet és igazabbat nem is mondhatna, írhatna nekem most senki. Minden alkalommal, amikor megszületik egy újabb bejegyzés, annyi biztatást és együttérzést kapok, ami megerősít abban, hogy történjen velem bármi, nekem dolgom van, meg kell gyógyulnom, ki kell bírnom minden fizikai nehézséget.

Ma kicsit elkalandoztam az interneten, és megnéztem néhány oldalt, ahol a rám váró dolgokról írnak. Valószínűleg nem kellett volna, eddig sem tettem, és ezután sem fogom. Bármilyen nehéz is ez az út, mindig csak az adott pillanat számít. Van aki erre azt mondja, éljük a jelent, mert minden csak egy adott pillanatban létezik, a múlt elmúlt, a jövő még nem a birtokunk. És bőven elég, ha pillanatról pillanatra haladunk, és megéljük annak teljességét a hozzá kapott kegyelmekkel együtt. Más ezt úgy fogalmazza meg, egyszerre csak egy lépést! Mindenkinek igaza van. Én is így próbálom meg megélni a következő napokat. Igyekszem sokkal együttműködőbb, kedvesebb lenni. Megpróbálom megkönnyíteni a magam és az engem ápolók, gyógyítók számára is a helyzetemből adódó nehézségeket. Keresni fogom a jót és az értékeset minden pillanatban. Többet szeretnék mosolyogni, bármily nehéz is, és nem morgolódni a nehézségek miatt.

Mindennek örülni akarok, annak, hogy hat a kezelés, annak, ha tudok egy kicsit aludni, annak, ha fel tudok kelni, annak, ha valaki kedvesen szól hozzám, vagy annak, ahogy egyszer arra ébredtem egy hajnalon, hogy a legnagyobb hóesés közepette is egy énekes madár énekelt valahol.

Azonban a legnagyobb örömöt az okozza, ha üzenetet kapok a külvilágból, és az is, ha valaki személyesen látogat meg, és mesél nekem mindarról, amiből most kimaradok. Ezekben a dolgokban az a legjobb, hogy senki nem beszél nekem vitákról, nézetkülönbségekről, felesleges dolgokról, hanem csak olyanokról, amik igazán lényegesek. Valaki mesél nekem a tanulmányairól, más a munkájáról, megint más arról, hogy hogyan próbálja szebbé, élhetőbbé tenni a világot maga körül.

Külön kell szólnom azokról, akik biztosítanak a segítségükről. Sok mindent ajánlottatok fel már eddig is nekem. Sokan érdeklődnek, hogy mire van szükségem. Még nem tudok semmi konkrétumot arról, hogy a steril körülményeket majd hogyan lehet megteremtenem az őssejt transzplantáció után, nem tudom, hogy kell-e, és mennyi vérre lesz szükségem, mert eddig még nem kaptam. Mindent a maga idejében! De mindent köszönök mindenkinek, és ha szükségem lesz valamire, szólni fogok!

Az idézet, amit a mai bejegyzéshez választottam, Babits Mihály: A második ének c. verséből való. Most ez is nagyon aktuális. Valaha nagyon régen a makói Bartók Béla Ének-zenei Általános iskola tanulója voltam. Másodikos koromtól végig csellóztam, és 3.-tól énekkaros is voltam a szoprán szólamban. Minden nap volt ének órám, hetente kétszer énekkar, egyszer kamarakórus, 2 cselló óra, a végén még 2 óra zenekar is. Nem születtem abszolút hallással, sőt, botfülem volt, de hála két zseniális pedagógusnak - Boleman Dénesné Mária néninek és Csaplás Angélának (mi csak így hívtuk Őt magunk között) -, valamint a Kodály-módszernek, egy életre a zene rabja, szerelmese lettem. Mária nénitől tanultam meg szolmizálni, én is emlékszem a törpékre, akik egy várban laktak, és folyton költözködtek a törpe emeleteken, Mária néni meséit meg tátott szájjal hallgattuk, és közben mutogattuk az 5 ujjunkon a törpék vándorlását. Ma is bármit azonnal le tudok szolmizálni akár hallás után, akár kottából. Annyit énekeltem, hogy kialakult egy relatív hallásom, így kerülhettem be az énekkarba, majd a zenekarba is. Angéla néni egy fiatal és nagyon érzékeny, de hallatlanul művelt és zseniális pedagógus volt. Egy generáció, köztük én is értette meg, hogy miről szól Smetana Moldvája, hallottuk és éreztük mindnyájan, hogyan simítja meg arcunkat a hajnali napsugár és a szellő Debussy: A tenger c. darabjának hallgatása közben, és azt is neki köszönhettük, hogy 1974-ben, amikor Déry Tibor-Presser Gábor-Adamis Anna: Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról c. művét bemutatták a Vígszínházban, akkor az utolsó órákon megismerkedhettünk ezzel a darabbal is. Sokkal, nagyon sokkal tartozom neki a mai napig is. Ő már nincs köztünk, fiatalon elvitte egy betegség, de soha nem felejtem el, hogy az utolsó évben, amikor Bartók: Cantata profana c. művét tanultuk, és a diszharmonikus hangzás miatt inkább olvastunk egy osztálytársunkkal a pad alatt, ráadásul egy adott ponton odaszóltam a padtársamnak, hogy "neked nem fájdul meg a fejed ettől? ha nem ad egy Seduxent, én kimegyek." Valószínűleg túl hangosan mondtam, mert hirtelen felemelte a lemezjátszó karját, és a beállt csendben azt mondta: "Csilla, egyszer majd úgy fog hiányozni neked a zene, az igazi zene, hogy a csontjaidban is érezni fogod a fájdalmas hiányt!" Kikapcsolta a lemezjátszót, és kiment. Én akkor csak attól rettegtem, nehogy a szüleim megtudják, hogy mi történt, mert abból óriási baj lesz. Valószínűleg nem tudták meg. 

Az utolsó héten minden órán kívánság hangverseny volt. Mindenki kérhetett egy zeneművet a 8 év anyagából, és névsor szerint azokat játszotta le nekünk búcsúzásként ajándékba. Azonban mielőtt elkezdődött volna az egész, azt mondta, hogy hozott egy zenét, amit valakinek küld, de nem mondja meg, hogy kinek, és feltette Beethoven: Für Elise c. zongora művét, és az egész dal alatt engem nézett. Soha nem felejtem el, ahogy belém véste azt, hogy a tisztelet, a szeretet egy másik ember felé legalább olyan fontos, mint az, hogy megérthetem, megélhetem azt, hogy a zene elvarázsol ebből a nehéz világból, és megmutatja azokat a szemmel nem látható értékeket, amik a legfontosabbak. Köszönöm Angéla néni! Egy életre megtanultam a leckét, egy életre elvarázsolt a zene.

A napokban megint kaptam egy óriási ajándékot! Valaki ismét felajánlotta a segítségét, amit nem is tudok hogyan megköszönni, és küldött nekem két dalt, olyat, amit én is igazán szeretek. Nincsenek szavaim arra, hogy mennyi szeretet, törődés van ezekben a dalokban. Ez egyik segít megnyugodni, a másik felráz, és elrepít egy távoli világba, ahol a zene vérpezsdítő, ahol mindig meleg van, és ahol még nekem is táncolni támad kedvem. Ezeket is magammal viszem most, hogy újra megyek a klinikára. 

Hallgassátok meg ti is!

http://www.youtube.com/watch?v=_xA9U2XHTkI

http://www.youtube.com/watch?v=WYJ9HD6Li10

Aki ezeket küldte nekem, arra igazak a fenti sorok, Ő biztos, hogy olyan ember, akinek a lelkében szép az ének!

Végül pedig ígérem, hogy megpróbálok írni, de előre is elnézést kérek, mert telefonon nagyon nehéz blogolni, túl kicsik a billentyűk, a képernyő, ezért minden volt és jelenlegi tanítványomat kérem, bocsásson meg a helyesírási hibákért!

Nem búcsúzom, mert jelentkezni fogok a Meglepetések Házából, és tudom, érzem, hogy velem vagytok, hogy vártok!