Ma különleges nap van. Egy csoport fiatal ma kapja meg a vizsgái eredményeként a bizonyítványát. Fiatalokról beszélek, valójában felnőtteket kellene mondanom. Csak két év óta ismerem őket, és ez a kapcsolat is elég felszínesnek tűnik, mert hetente csak kétszer találkoztunk, és akkor sem mindenkivel. Az eddig leírtakból gondolom kiderült, ők esti tagozatra jártak.
Két éve majdnem 40-en voltak, ma az újakkal együtt is csak 20-an. Nehéz társaság, mondta rájuk mindenki. Más iskolákban elszenvedett kudarcok, bulik, linkségek, és igen, az is, hogy talán többeknek mondták már, hogy nem lesz belőlük semmi, mintegy stigma jelölte őket. Semmi sem volt egyszerű és egyenes. Volt sok lógás, udvariatlanság, tiszteletlenség, sokan internet-függők, és a folyamatos ellenállás mindennek, ami rendről, tartásról, tanulásról, célról, munkáról, szorgalomról szólt.
Ma sem gondolom, hogy mindannyian hisznek a kitartó, szorgalmas munkával elérhető sikerben. Azt azonban mondom, hogy valami változott.
Volt néhány alkalom, amikor leültünk egy asztalhoz, és beszélgettünk az életről, fontos dolgokról.
Szeptemberben, egy buli után kértem meg Anitát, hogy jöjjön el az új osztályomba, és beszéljen az életéről. Meghatározó, az időt megállító pillanat volt mindannyiunk számára, ahogy és amit mesélt. 22 rezzenéstelen szempár hallgatta, hogy mi kell ahhoz, hogy valaki a saját mélységeiből elinduljon egy meredek úton egy még láthatatlan cél felé, mely majd arról szól, hogy azzá válok, aki valójában vagyok, hogy megvalósítom azt a pályát, hivatást, amiért megszülettem.
Karácsonykor, amikor az első műtétem volt, kaptam tőlük egy Mikulás lámpát, és bár az ünnep szinte elúszott a fájdalmakban, ez a kis lámpa égett itt az asztalon, és tartotta bennem a lelket, hogy valakik visszavárnak. Soha, senki nem gondolta volna, hogy ők majd gondolnak valakire.
Sokan, sokféle kéréssel, problémával fordultak hozzám, de a legnagyobb dolog, hogy megtanultak köszönetet mondani! Remélem, soha nem is felejtik el! Azok, akik eddig egyetlen középiskolát sem tudtak befejezni, megtanultak figyelni, kérni, kicsit alkalmazkodni is. Nem lettek tökéletesek, de tegnap, az érettségi megnyitásakor mégis azt láttam, hogy új emberek születtek. Sötét ruhák, fehér felsők, virág az asztalon, házi sütik, finom gyümölcsök. Mindenki hozott és adott valamit.
Ma eredményhirdetés lesz. Az eredmények nagyon különbözőek lesznek. De valamit mindenki elért: eljutott idáig. Nem adta fel, és szorgalmától függően sikeresen letett több vizsgát, a többség pedig érettségi bizonyítványt szerzett!
Sokan azt mondhatják most, mi ebben a nagy dolog? Én azt kiáltom nekik, a világnak, hogy a legnagyobb az, hogy legyőzték önmagukat, hogy visszarángatták magukat és egymást is az ide vezető útra. Nagyon büszke vagyok rájuk! A sikerük képessé teszi őket arra, hogy "végig fussák a pályát, a feladatot teljesítsék".
Azt kívánom nekik, hogy ez sikerüljön! Merjenek álmodni, célokat kitűzni és megvalósítani azokat! Képesek rá! A boldogság nem fog az ölükbe hullani, de el tudják érni, ha akarják!
Valaki egyszer megkérdezte tőlem, mi a különbség a tanár és a pedagógus között. Számomra a tanár az, aki tanít, aki úgy közvetíti a tananyagot, hogy az befogadható, megtanulható legyen. A pedagógus más, ő hivatásának tekinti, hogy elkísérje a tanítványait azon az úton, amikor már maguk képesek irányítani a sorsukat, amikor már egyedül is meg tudják valósítani önmagukat, azt a tervet, amiért születtek, ami a hivatásuk lehet. Egy pedagógus nem a saját sikerét keresi a versenyeredményekben, felvételi pontokban, hanem azt, hogy a tanítványai el tudnak-e indulni az útjukon. Egyébként is, ugyan ki mondja meg, hogy egy jó, szakmáját szerető, a munkájára igényes villanyszerelő a nagyobb, vagy egy Nobel-díjas tudós vagy olimpiai bajnok? Mindhárom ugyanolyan fontos és értékes.
A legfontosabb számomra, a csiga példája, aki mégis felmászott a cseresznye fára.
„A Mester elmesélte a csiga történetét, amely egy hideg,
szeles, késő tavaszi napon
elkezdett felmászni a cseresznye fára.
A szomszédos fán ülő verebek jót nevettek rajta. Az egyik aztán odarepült hozzá, és
megkérdezte:
- Te, fafej, hát nem tudod, hogy ezen a fán nincs
cseresznye'?
A kis csiga meg sem állt, de azért
válaszolt:
- Nem baj, mire odaérek, már lesz.”
(Anthony de Mello)
Kedves Anita, Anett, Tímea, Timi, Anita, Erika, Kata, Andrea, Eduárd, Renátó, Csaba, Gábor, Gábor, Gábor, Tamás, András, Barnabás, Miklós, Dávid, Dénes, Ernő
sok boldogságot, és örömet kívánok!
A virtuális ajándékom pedig egy film: A szív dallamai, benne Meryl Streeppel!
http://www.youtube.com/watch?v=GyJc8EXmg7o
