"Nagyobb boldogság adni, mint kapni."

Azt hiszem, fontos pillanathoz érkeztem a mai napon. Elhatároztam, hogy leírom a bennem születő gondolatokat. Nem gondolom, hogy ezek túlságosan fontosak a világ számára, valószínűleg nagyon is feleslegesek. Nincsenek világot megváltó terveim, inkább csak egyfajta összegzésre, önmagammal való szembenézésre törekszem, amikor elkezdem ezt a "kalandot". 

Miért pont most? 

2013. április 23-án új fejezet kezdődött az életemben. Ekkor közölte velem az orvos, hogy "diffúz B-sejtes lymphomám", más néven Non-Hodgkin lymphomám van. Azóta pontosan 6 hét telt el. Sokféle vizsgálaton estem túl, és 2 kemoterápián is. Most éppen jól vagyok, és kihasználom az alkalmat, hogy írjak.

Nem akarok azonban csak ezzel foglalkozni. Lesznek olyan bejegyzések, amikor ez lesz a téma, de annyi minden érdekel, hogy inkább ezekről fogok beszámolni. 

A fő téma pedig a "CSODA" lesz. Azon a "bizonyos" nehéz napon ugyanis elhatároztam, hogy történjen bármi, ettől kezdve arra törekszem, hogy mindenki, aki velem találkozik bármilyen formában, boldogabb, nyugodtabb legyen a búcsúzás után, mint előtte. Tudom, ezt sokan máris bolondságnak tartják, én nem. Csodák pedig vannak, és ezek azok, amelyeket el kell mesélni. 

A bejegyzés címe nem véletlen, 1993-ban kaptam egy számomra nagyon fontos embertől. Egyfajta mottó, ami szerint próbálok élni, még ha sokszor nem is sikerül. Egyfajta ars poetica lesz ez a továbbiakban is.

Akkor következzen az első csoda!

"A sas szárnyalni kezdett, és röptében benne volt minden mondanivalója." 

(Miért éppen Alaszka?)

Tanár vagyok immáron 31 éve. 6 hete még egy gimnáziumban tanítottam történelmet, társadalomismeretet és etikát. Heti 34 órám volt, mert egy esti gimnáziumban is tanítok. Sok-sok évig az volt a legnehezebb a pályámon, hogy nem látom a munkám eredményét. Szerintem egyetlen tanár sem lehet abban biztos, hogy az az eredmény, amit a tanítványa elért, tőle függ. Ez nem olyan, mint a kapálás, hogy előttem a gaz, mögöttem meg a tiszta föld, nagyon sok körülmény szerencsés együttállása kell bármiféle kis dologhoz. Sokszor éltem meg kudarcot is. 

Ennyi év után kezdtem már kiégni is. Tavaly ilyenkor ballagott el egy osztályom, és úgy gondoltam, hogy elég öreg vagyok már ahhoz, hogy ne legyen új. Aztán mégis rábeszéltek egy újabbra. 

Tavaly nyár végén döbbentem rá, hogy ez már nem vicc, itt tényleg kezdődik... Semmi ötletem nem volt, hogy mit is kezdjek én újra 14 évesekkel, de az utolsó napokban eszembe jutott, hogy mi lenne, ha a volt tanítványaimhoz fordulnék. A megvalósítást az is segítette, hogy zárt fb csoportok jöttek létre, ahol egymással beszélgettek, találkozót szerveztek. A '93-as osztályom, "A IV. B" szinte azonnal reagált a kérésre, és sokan írtak ismeretlenül az újaknak. Fantasztikus dolgokat! Azóta is kapcsolatban vagyunk.

Aztán néhány hete elkezdett terjedni a hír, hogy beteg vagyok. Sok levelet, telefont, üzenetet kaptam, de közülük volt egy, ami válasz volt a kiégésre, arra, hogy van-e értelme a munkának.

Valaki azt írta: 

"Hát mit is mondhatnék, jobban örültem volna, ha mondjuk azt írod, hogy a rossz hír "csupán" annyi, hogy elárverezi a bank a házad, mert akkor simán azt írtam volna, hogy sebaj, gyere ki Angliába, nálunk mindig van hely...  Mit szólnál egy londoni kiránduláshoz a kaland végén?"

Azóta is ezen gondolkozom. Vajon nem az-e a legnagyobb dolog a világon, ha érdek nélkül adunk, nem várva semmit? Vajon nem az-e a lényeg, hogy megtegyük, amit megtehetünk az adott pillanatban? Vajon nem az számít-e, hogy odaadjuk magunkat teljesen, nem tartva meg semmit? 

    "A sas szárnyalni kezdett, és röptében benne volt minden mondanivalója." 

Elég megtenni azt, amit tudunk. Elég, ha adjuk magunkat, és nem méricskélünk, és nem akarunk birtokolni. Én szárnyalni szeretnék! És megérkezni.