"Felhők között a Nap,
Kék és narancssárga színekbe öltözött,
Most már senki se bánthat,"
Kék és narancssárga színekbe öltözött,
Most már senki se bánthat,"
Van az úgy néha, hogy megérint a szabadság. Ez a szó volt a példa a főiskolai leíró magyar nyelvi jegyzetemben az összeolvadásra. Majdnem megbuktatott a tanszékvezető, mert fogalmam sem volt, hogy mi olvad össze mivé a mi bonyolult nyelvünkben, és egyébként is, Gábor fiam éppen 2 hónapos volt, 3 óránként evett, utoljára este 10-kor, és csak utána jutottam hozzá a könyvekhez. Aztán a 1,5 éves András kezdett el bömbizni, és hogy hogy nem, valahogy kimaradt a "szabadság". Végül azért nagy keservesen csak átmentem a vizsgán. De egy életre megjegyeztem, hogy két hang helyett egy harmadikat ejtünk, de ezt soha nem írjuk le.
A szabadság ilyen, másként írunk róla, és másképp mondjuk, éljük. Valójában szabadnak lenni azt jelenti, hogy dönthetek az életemről. Olyan ez, mint azok a hosszú-hosszú hegyi alagutak, amelyeken át kellett kelnünk, míg egyszer csak odaértünk a tengerhez. (Milyen rég nem láttam a tengert!) Ezek az alagutak kilométer hosszan vezetnek a hegy gyomrában, és nem látod a végét. Órákig is kanyaroghatsz bennük, és aztán egyszer csak lassan meglátod a fényt a végén. Tudod, hogy egyszer vége lesz a sötétnek, akármilyen sokáig is tart.
Nekem van egy kis alagutam itt a közelben. Nem sötét, és rögtön látni a végén a fényt. Öreg nyárfák keretezik két oldalt az Ószegedi utat, és amikor a lombjuk teljesen kibontakozik, olyan, mint egy alagút, amely kivezet a mindennapok viharából a béke tengerére. Sokszor láttam úgy a felhőket a végén, mintha hegyek lennének, és sokszor néztem a naplementét a levelek között.
Ma délután úgy éreztem, meg kell néznem az alagutamat, vajon ma milyen a világ, egyáltalán még ezen az oldalon vagyok, vagy már a másikon? A kocsiban halkan szólt a rádió, és éppen, amikor odaértem, meghallottam a dalt:
"Felhők között a Nap,
Kék és narancssárga színekbe öltözött,
Most már senki se bánthat,
Most már semmi se fájhat."
Soha nem értettem, hogy miről szól ez a szöveg. A lovacska elszaladt, a Nap kék és narancssárga stb. De ma hirtelen megértettem. Ott álltam a szokott úton, és nem volt alagút, csak kék és narancssárga színekbe öltözött felhők. Egy ölyv ült a fán, és egyszer csak elrepült a felhők felé lassan, méltósággal, nyugodtan, szabadon.
Mi a szabadság? Az, amikor semmi se fáj? Amikor senki se bánt? Nem. A szabadság ma délután számomra az volt, hogy a fény és a madár segítségével felemelkedhettem a kék és narancssárga felhőkig. Nincs alagút, nincs akadály, csak szállni kell! Repülni is tudok, mert a lemenő nap egyre közelebb bújt a földhöz, és megérthettem, hogy szabadnak lenni döntés, hit és akarat kérdése.
Én szabadnak születtem, és szárnyalni akarok! Meg kell tanulnom elrugaszkodni, valahogy úgy, mint amikor a kis ölyv először indul el a fészek biztos melegéből, de rátalál a felfelé vivő légáramlatra, és repül, csak a szárnyát kell kitárnia.
Ma rátaláltam a szárnyaimra. Nincs alagút sem, szabadon repülhetek, és mire újra megnézhetem az én alagutam, akkorra már biztosan tudok majd szárnyalni a levegőégben.
Miért mondom ezt? Mert vannak kezek, amelyek emelnek, vannak szavak, amelyek biztatnak, és van szeretet, mely élni segít.
Hallgassátok meg a dalt, és be fogjátok látni, hogy igazam van. Csak rajtunk múlik, hogy repülünk-e. Gyertek velem, és szárnyaljunk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése