Légy bátor! Légy szabad! Légy boldog!

Először is, süt a nap! Olyan 10 óra lehetett ma, amikor hirtelen a reggeli ködöt felváltotta a napsütés! Ebben a valószerűtlen fényben aranyló sárgán csillogtak a vizes kavicsok a kapubejárón, amit az édesapám simogatott épp el. Képzeljétek! A tegnap még járhatatlan, sáros, keréknyomok szabdalta bejárón ma aranyló kavicsok tündökölnek! Mi ez, ha nem csoda? Mi ez, ha nem SZERETET? Köszönöm Neked, Édesapám!

Ma egyébként is olyan témáról szeretnék írni, ami engem nagyon, de szerintem általában mindenkit érint. Az önzetlenségről a segítségről és a mélypontokról, meg az elfogadásról fog szólni ez a bejegyzés.

Lassan 17 éve annak, hogy próbálom úgy élni az életem, hogy adni, ajándékozni tudjak magamból valamit annak, aki éppen mellettem van. A szám is mutatja, nem voltam mindig ilyen. De abban az időben megváltozott az addigi értékrendem, és elhatároztam, hogy az életem hátralévő részét nem akarom úgy élni, mint egy befelé forduló morcos medve. Sokszor vonultam ki a világból, sokszor meg voltam győződve, hogy csak nekem van igazam, és főleg, ugyan miért is érdekelne a másik baja, mikor nekem is van bőven.

Eleinte nehéz volt, mert a sors többnyire mindig próbára tett, és főleg eleinte valami eredményt akartam látni, valamiféle sikert, hogyha adtam valamit, akkor biztos majd hálás lesz az, akinek adom. Mondhatom, hogy vadásztam a sikerre, és ha nem is mutattam ki, de belül boldog voltam. Tulajdonképpen mindannyian ilyenek vagyunk, eleinte. Ezért akarjuk tudni, hogyha pl. adományozunk valamit, akkor az biztos jó helyre kerül, akinek adunk valamit, az biztos megérdemli, stb. 

Aztán szép lassan átalakult minden. A technika fejlődése hozta el az új lehetőségeket. Valamikor a kétezres évek elején megtanultam msn-ezni, és egyszer csak éjjel valaki elkezdett velem beszélgetni valamilyen ismeretlen felhasználó néven. Volt, hogy verseket kaptam, volt, hogy valaki bírált, sőt szidott valamiért, de a legtöbb esetben valaki segítséget kért. 

Mindig este, mindig 11 óra után. Ma sem igazán értem, hogy miért hozzám fordultak, mikor engem még a hátam mögött is magázni szoktak, gyakorlatilag még a barátaim sem szólítottak szinte soha a keresztnevemen, nem hogy a tanítványaim. (Csak közbevetőleg jegyzem meg, hogy most a klinikán külön kértem, hogy szólítsanak Csillának, mert ott mindenkit a keresztnevén hívnak, de engem ott is Budainéként emlegettek.)

Ezekből a segítség kérésekből aztán hihetetlen kalandok lettek. Volt, hogy éjjel 1-kor mentem valakiért el egy bizonyos helyre, hogy beszélhessen velem, volt, hogy egy kocsmába mentem valakik után nem is egyszer, olyan is előfordult, hogy valakit elvittem autózni, és miután megszabadult a bánatától, hazavittem a családjához. Sok minden történt, és én boldog voltam, hogy segíthettem, és eszembe sem jutott, hogy ezt valaha is vissza kellene kapnom. Fényesebbek lettek a napjaim, és szinte fürödtem a csöndes derűben, ha néha láttam, hogy valaki megtalálta a helyét, elindult az útján.

Most fordult a kocka, és hetek óta tapasztalom, hogy velem történnek a dolgok. Mint minden ember, én is sokszor vágytam arra titokban, hogy a nehéz pillanatokban majd valaki vagy valakik segítenek, de soha nem akartam kérni, és dühödten elutasítottam a legtöbb esetben azt, aki megpróbálta. Mindig erős akartam lenni, és nem akartam, hogy akárki is gyengének lásson. 

Ezért is érthetetlen számomra a mai napig, hogy mióta újra beteg vagyok, nap mint nap kapok segítséget felajánló üzeneteket, konkrét dolgokat, bátorítást. Én nem tudok kérni, pedig a tanítványaimnak mindig azt mondtam, hogyha nagy bajban vagy, valaki haragszik rád valamiért, vagy csak az ellenségednek gondolod, akkor kérj tőle segítséget, mondd neki, hogy legyen szíves segíteni, és így egy felbőszült oroszlánt is meg lehet szelídíteni. Sokan megpróbálták, és megerősítettek abban a hitemben, hogy ez igaz. Na de, én? Azt azért már nem! Én mindig úgy gondoltam, hogy majd az én gondolataimat is kitalálja valaki, aztán csodálkoztam és mérgelődtem, amikor nem. Így visszahúzódtam a magam csigaházába.

Ezért ma sem értem, és nem is tudom feldolgozni, hogy miért is ömlik reám hirtelen a törődés, a segítség felajánlásának áradata. Van, aki az idejét adja nekem, mert naponta ír, naponta beszélget velem, naponta önt lelket belém, és ha kell gyógyít, rohan, tanácsot ad, gyógyszert hoz. Van, aki felhív, biztat, mesél, beszámol a mindennapjairól. Van, aki folyamatosan meggyőz arról, hogy erős vagyok, hogy ki fogom bírni, hogy meg fogok gyógyulni. Van, aki egészen konkrét dolgokat ajándékoz nekem, pl. ózon lámpákat, amik fertőtlenítik a lakásom, bio céklát, amit naponta fogyasztok a gyógyulásomért, van aki a szállításomban vagy éppen a bevásárlásban akar segíteni, van, aki a hivatalos dolgaim ügyintézését vállalja. 

Csupa nagybetűs EMBER, csupa nagybetűs SZOLGÁLAT! 

Néhány szót azonban írnék azokról is, akik más módon szolgálnak engem. Ezek nagyon benső dolgok, és én sem szoktam ezekről nyilvánosan beszélni. Tudom, hogy lélekben nagyon sokan vannak velem, és sokan kísérnek imáikkal is ezen az úton. Valahogyan azt is érzem, hogy talán vannak olyanok is, akik még soha életükben nem mondtak el egyetlen fohászt sem, nem is hisznek semmi konkrétumban, de értem mégis elsóhajtanak egy-egy mondatot, gondolatot. Olyanok ők számomra, mint Ancsel Éva egyik bekezdése:

"Az egészen nagy dolgok egészen kis dolgok szoktak lenni. Mondjuk annyi, hogy valaki letesz az ajtónk küszöbére egy fazék húslevest és szó nélkül távozik, mert tudja, hogy bánatunk van, és nincs kedvünk se főzni se beszélni. Néma távozás nélkül a gesztus mit sem ér. Az ilyen kis dolgok jelentősége annyi, hogy például életben tartanak!"

Sokszor érzem azt, és épp a legsötétebb, legkilátástalanabbnak tűnő pillanatokban, hogy valakik most gondolnak rám, valakik felajánlottak értem valamit, valakik konkréten imádkoznak értem a maguk meggyőződése szerint. Ilyenkor mindig elerednek a könnyeim, és meg sem tudok szólalni, mert érzem, hogyha az én erőm éppen elfogyott, akkor kapok a másikéból. Nem tudom ezt jól leírni és megfogalmazni, de úgy érzem, hogy egymás számára teljesen ismeretlen és önzetlen emberek vesznek körül. Többen írták már nekem, "sokan vagyunk Csilla, fogjuk a kezed!" Ha tudnátok, milyen nagyszerű és életadó érzés ez! Talán olyan, mint amikor valaki vérét kapod egy kezelés után. Olyan önzetlen és olyan életadó. 

Köszönöm mindenkinek, hogy nap mint nap velem vagytok, hogy törődtök velem, hogy segítetek élni! 

Én még mindig képtelen vagyok kérni, és sokszor zavarban vagyok, amikor valami felajánlást elfogadhatok. De tudom, hogy számíthatok rátok! És ezt nem tudom igazán se meghálálni, se megköszönni. Csak azt mondhatom, hogy meg akarok, és meg is fogok gyógyulni, mert érzem, hogy van még dolgom itt, a Földön. Tudom, hogy számítotok rám, és ahogy Voltaire írja: "Vár ránk a munka a kertben!"

Igen, mindannyiunkra vár a munka, amivel szebbé, élhetőbbé tehetjük ezt a kis ránk bízott világot, és éppen ezért van egy titkos, még csak kicsiny morzsákban létező tervem, hogy mi mindent csinálhatunk mi együtt is ezért. Ha itt lesz az ideje, majd elmondom, de addig is hiszem és tudom, hogy nem vagyok egyedül, hogy JÓ EMBEREK visznek engem tovább!

Maradjunk meg ebben! A többiről legközelebb!

MINDENT KÖSZÖNÖK!