A fenti latin mondást még orvos egyetemista koromban az orvosi latin jegyzetemben találtam, és már akkor úgy gondoltam, hogy egy orvosnak ez a legfőbb feladata. A mondat magyar fordítása: "A beteg üdve legyen a legfőbb törvény!"
Ma egy kicsit bemutatom nektek a klinikai mindennapokat, benne azokat a nővéreket, orvosokat, akik kezelnek bennünket.
Egy átlagos nap a hematológián a beteg számára 4 órakor kezdődik. Ekkor jönnek az éjszakás nővérek, lázmérés, vérnyomás- és súlymérés valamint ágyazás következik. Nagyon korán van még ilyenkor, főleg akkor, ha egész éjszaka ment az infúzió, vagy éppen egy másik beteget kezeltek a kórteremben. Nehéz ilyen körülmények között aludni, pihenni.
A nővérek is fáradtak ilyenkor már, ezen az osztályon az ügyeletesek soha nem alszanak, mindig van beteg, akinek valamilyen gyógyszer, vagy kezelés kell. Sokszor ébredtem arra az éjszaka közepén, hogy valamit ellenőriz a nővér, vagy éppen engem kelt föl, mert újabb adag infúziót kapok, vagy éppen befejeződött egy kezelés.
Hajnali 6-kor van a váltás, bejönnek a nappalos nővérek. Újabb láz- és vérnyomásmérés következik, ekkor osztják ki a gyógyszereket is. Majd jön a takarítás, és már 7 óra körül jár az idő. Én általában 6 és 7 között megyek ki tusolni, mert akkor már többnyire fel van takarítva, és nincs is senki ilyenkor az egyetlen tusolóban.
7-kor jön a szokásos ujjbegyből történő vérvétel, ha kell, akkor ennél nagyobb mintavétel is ekkor van.
8-ra jönnek az orvosok, és néhányszor már előfordult, hogy ilyenkor egyikük körbe járja a kórtermeket.
9-ig hoznak reggelit, majd valamikor 9-11 között van a vizit. Gyakorlatilag ekkor lehet orvosokkal találkozni, a kezeléseket többnyire a nővérek adják, még az őssejtet is ők veszik le.
Ebédet 1 óra körül hoznak, majd délután újabb kezelések, vérnyomás és lázmérés zajlik. 5-kor hozzák a vacsorát és az esti gyógyszereket. 6-kor újabb osztályátadás, és ettől kezdve reggelig az éjszakás nővérek szervezik az osztály életét.
Itt soha nincs holt idő, az infúziók éjjel-nappal cserélődnek, ugyanúgy a mindenféle mellékhatások is. Ezért szinte állandóan szól valamelyik beteg csengője azért, mert segítséget kér.
Nekem is volt már 4 órás és 24 órás infúzióm is.
Az itt dolgozó ápolók a szakmájuk csúcsain állnak. Gyakorlatilag mindenhez értenek, és érteniük is kell. Mindenféle kanült, portot, branült, vénát ők szúrnak meg, bonyolult szerelékeket kötnek be különböző csapokkal, gyógyszereket adnak fájdalomra, rosszullétekre. Mosdatnak, ágyaznak, egy szóval mindent csinálnak. Emellett még fantasztikus egyéniségek is. Figyelnek ránk! Fantasztikus egyéniségek, akik egy-egy mondattal helyre teszik az embert, ha feladni készülne bármit is. És majdnem mindig mosolyognak és nyugodtak. Óriási áldás a jelenlétük, a szakértelmük. Ez egy nagyon nehéz osztály, de aki itt marad, az talpig ember!
Az orvosokra szinte ugyanez mondható el. A professzor asszony abszolút tekintély mindenkinek. Mindenkit ismer személyesen, fejből tud mindent mindenkiről, végső soron ő határozza meg a kezelések módját, sorrendjét. A többiek referálnak, minden beteg valakihez van beosztva, bár számomra nem mindig világos, hogy éppen most kihez tartozom. Nehéz velük találkozni, azt hiszem, rengeteg beteg fordul meg az ambulancián is, a nagyobb kezeléseket is ők irányítják, tanítanak is. Igyekszem nem megnehezíteni a munkájukat, keveset kérdezni, és lehetőleg mindent megtenni a gyógyulásomért.
Délután 4-től már csak ügyelet van, az egész épületben, beleértve a sürgősségi ambulanciát is, 2 orvos ügyel. Rengeteg a beteg a 3 osztályon, nem csoda, hogy csak akkor jönnek, ha orvosi konziliumra van szükség.
Ha valaki megkérdezné tőlem, a betegtől, hogy mit mondanék ezeknek az orvosoknak és ápolóknak, akkor azt hiszem, hogy mély és őszinte tiszteletemet fejezném ki mindazért, amit értünk, értem tesznek. Itt csak olyan emberek maradnak meg, akik hivatásuknak tekintik ezt a fizikailag és még inkább lelkileg nehéz hivatást. Ezért is igyekszem legalább egy mosollyal, biztató szóval megkönnyíteni a munkájukat, és megerősíteni őket abban, hogy hálás vagyok a tudásukért és a törődésükért.
Nagyon régen orvosnak készültem. Mindig is úgy gondoltam, hogy orvosnak lenni olyan hivatás, amit csak teljes szívvel, teljes lélekkel lehet csinálni. Én ismerek ilyen nagyszerű orvosokat, akik tényleg éjjel-nappal ügyelnek rám, akikre mindig számíthatok, akiket bármikor felhívhatok, akik mindig "ügyeletben vannak" miattam, de másokért is. Adjunk nekik legalább egy mosolyt, egy biztató pillantást! Ajándékozzuk meg őket a bizalmunkkal, és tegyük meg mindazt, ami módunkban áll azért, hogy nekik is könnyebb legyen velünk!
Én értük is élek! És nekik, mindannyiuknak köszönöm, hogy fenntartják bennem a reményt, hogy nem engednek letérni a kijelölt útról. Együtt vagyunk erősek a betegséggel szemben! Hiszem, hogy együtt fogunk győzni is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése